„Fapados” barangolás a Tisza forrásán is túlra
(A fényképes beszámolóval az egész alulról kezdődik, mert ez egy blog! Az meg olyan, hogy alul van az eleje...)
Azt mondom, nyaralás – azt mondod: Krím, Balaton, Odessza, Hajdúszoboszló? Én azt mondom: Kárpátok. Itt van, a „szánkban”, s olcsó is, különösen, ha amolyan mezítlábas – korszerűbb szóval: fapados – turistaként vágunk neki, hogy szépségeit élvezhessük.
Öttagú társaságunk a Latorca és a Tisza gumicsónakos meghódítása után 2008-ban úgy döntött, egy kiadós gyalogtúra keretében szemléli meg a Kárpátok sokat emlegetett szépségeit. Míg kijevi, moszkvai kocaturisták dollárezreket költenek arra, hogy egy-egy hegyvidéki üdülőben szállást kapjanak, nekünk, kárpátaljaiaknak bőven elegendő egy hátizsák, s némi busz- vagy vonatjegy.
Útvonalunk: Kőrösmező (Jaszinya), onnan gyalog a Fekete Tisza forrásáig, majd az Aklos- (ukránul Okola-) hágón át Királymezőre (Uszty-Csornára).
Felszerelés. A legszükségesebb felszerelésként még télen vettük meg (amikor nincs szezonja): a legolcsóbb könnyűszerkezetes sátrat 120 hrivnyáért, illetve a szintén legegyszerűbb hálózsákokat – 100 hrivnyáért darabját. A hátizsákokat csapatunk egy része barátoktól kölcsönözte. Derékaljnak a turistaboltokban kínált 40 hrivnyás termomatrac helyett a háztartási boltban szereztünk be hőszigetelő borítást, 7,50 hrivnyáért méterét.
Ami az étkezést illeti, Magyarországról rendeltünk fejenként 6-6 doboz készétel-konzervet (babgulyástól székelykáposztáig) 260-350 ft/db. áron, korábbi tapasztalataink szerint ugyanis az ukrán gyártmányokat a magyar ember gyomra nehezen veszi be, legfeljebb csak a füstölthús-konzervet (tusonkát). Körítésnek csapi Székely-féle házikenyeret (5 napig is eláll!) és burgonyapüré-port vittünk magunkkal. Kellett még egészségügyi felszerelés, egy elsősegély-dobozt, kiegészítve görcsoldókkal, gyomorpanaszokra való tablettákkal antiallergénekkel és helyi érzéstelenítővel – az egészből a 6 nap alatt szerencsére csak pár labdacs Alocholra és Festalra, meg némi szódabikarbónára volt szükség.
Túránk első napja tulajdonképpen az utazással telt. Ungvárról menetrendszerinti autóbusszal kb. 50 hrivnyáért utaztunk Kőrösmezőig. Ott egy hangulatos Kolibában ebédeltünk: pelmenyi, kenyér, féldeci, sör – fejenként 15 hrn. Ugyanitt felszerelkeztünk egy-egy flakon ásványvízzel (1,75 hrn), majd felkanyarítottuk 25-30 kilós hátizsákjainkat, s nekivágtunk Feketetisza (Csorna Tisza) falu felé, némileg rogyadozó lábakkal, mert a jót is szokni kell.
A két község között egy gyümölcsszállító furgon vett fel minket, amivel eljutottunk Feketetisza túlsó végéig, ahol egy kerítésen nagy betűkkel áll: „A FORRÁSIG 17,5 KM”. 20 hrivnyát adtunk a sofőrnek. Innen már nem messze volt a természetvédelmi terület bejárati kapuja, melynek zordon őre bejegyzett minket valami füzetbe, s mondta, hogy nem szabad tüzet rakni. Neki nem adtunk semmit.
Egy kilométernyi gyaloglás után kimerülten rogytunk le az alig öt méter széles, fürgén szaladó Tisza partján, jót ittunk meglepően lágy és finom vizéből és tüzet raktunk. Összeütöttünk valami vacsorát, majd mivel indulás előtt minden második szembejövő a medvéktől óvott minket, váltott őrséget állítottunk. Így kiderült, hogy az éjszakai égbolt milyen csodás, hogy a hajnali levegő alig +3 fokos, s hogy valamikor a sötétség leple alatt egy vaddisznó járt a táborunk közelében: reggel megtaláltuk a nyomát. Medvét nem láttunk.
Másnap kialakult a megfelelő menettempó, amely mellett kellőképpen tudtuk csodálni a fenyvesekkel borított hegyeket, illetve a hol apró köveken surrogó, hol vulkanikus sziklák közt zúgó, hol pedig méteres zuhogókkal tagolt, s egyre keskenyülő Tiszát. Délután egy kisebb zápor épp ott lepett meg bennünket, ahol a térkép egy elhagyatott pisztrángtelepet jelzett. Kétszintes faház állt az út mentén: egy kerékpáros ember azt mondta, valaha úttörőtábor volt. Se ablaka, se ajtaja, s ami van, az is bedeszkázva. Egy létrával mégis sikerült feljutnunk a magasföldszinti teraszra, s egy még padlózott szobában elvackoltuk magunkat. Egész éjjel esett. Medvét most sem láttunk.
A harmadik napon következett a „csúcstámadás”, azaz a fő cél: a Fekete Tisza forrásának elérése. Konzervreggeli után változóan felhős-napos időben vágtunk neki az egyre meredekebb emelkedőnek. Itt már megszaporodtak a tájékoztató táblák: vigyázzunk az erdőre, a halakra, a medvékre (?!) Csak azt nem találtuk kiírva, merre is van a Tisza forrása. Már-már azt gondoltuk, hogy eltévedtünk, mikor több, teherautóból busszá alakított, turistákat szállító járgány előzött meg bennünket. Ebből tudtuk, hogy jó úton járunk.
A cél közelében rá kellett jönnünk, hogy a turistaútvonalakat is feltüntető magyar térképen hibásan jelölték be a forráshoz vezető ösvényeket. Jókora szerpentint kellett megmásznunk, mire végre megpillantottunk egy útjelző táblát, amely szerint Kőrösmező 22 km-re, a forrás 600 m-re van, mi pedig éppen 1100 méter magasan lihegünk. Ugyan, mi az a 600 méter?! Az elkerülte a figyelmünket, hogy ez a táv még 165 méter magasságkülönbséget is magában foglal. Súlyos hátizsákjainkkal úgy festettünk, mint a csigák, akik magukkal cipelik házukat. Körülbelül ugyanolyan gyorsan is másztunk. A 600 métert egy teljes óra alatt tettük meg. De megérte!
Végre ott álltunk a forrásnál, 1265 méter magasan a tengerszint felett, plusz kilenc fokban, miközben odahaza a család 25-öt mért. 50 méterrel feljebb, a fennsík peremén egy népes magyarországi-kárpátaljai csoport éppen bográcsost próbált főzni a jeges szélben. Miután kellően áldoztunk a fotózás kötelezettségeinek, s mintegy 10 percig ittuk a kőteknőbe gyufaszál-véknyan csurgó Tiszát, boldogan vágtunk neki a lejtőnek. Negyedóra alatt lent voltunk.
Egy gyors konzervebéd után rátértünk túránk második szakaszára. Az Aklos-hágóig vezető kb. 2-3 kilométeres út egy ideig még emelkedett, majd az odafent belakatolva árválkodó vadászházon túl végre már lejteni kezdett. Megkerestük az első patakot, elindultunk mellette, s csakhamar rátaláltunk a térképen jelzett egykori kisvasút nyomaira: a térdig-derékig érő fű között néha látszott egy-két talpfa vagy sínszeg. Tökéletesen érintetlen, csodálatosan szép, égigérő ősfenyvesek tövében haladtunk. A Hlagyin patak meredek hegyoldalak között fut. A 30-40 méteres fenyők tövében törpéknek éreztük magunkat.
A szemerkélő eső rövidesen sűrű záporrá fajult. Hamar magunkra kapkodtuk az esőköpenyeket, mégis alaposan átáztunk. Már alaposan benne jártunk a délutánban, ezért egy alkalmas helyen tábort vertünk és szárazat öltöttünk. Az eső csak annyira hagyott alább, hogy pár perc alatt megszedhettünk egy kosár gyönyörű vargányát (vagy tinórut?) ,s tarhonyával és füstölt hússal egy kiadós vacsorát rittyentettünk. Egész éjjel zuhogott. Kb. 1100 méteren voltunk. A sátorban 12, kint 4 fokot mértünk. Medvét nem láttunk.
Negyedik nap, miután délig szárítkoztunk a napon, folytattuk az utat a Hlagyin (Hladin) mentén. Továbbra is érintetlen természet vett bennünket körül. A patakban sebes pisztrángok villogtak, fejünk fölött sólyom vijjogott. Olykor egy-egy siketfajd is az utunkba került. Az előző napi eső miatt olykor bokáig süppedtünk a sárba, de oda se neki. A táj kilométereken át lenyűgöző volt. Ezért ért mellbevágásként, amikor – körülbelül a Turbat és a Hlagyin (Hladin) összefolyásánál – brutális erdőirtásba botlottunk. Szombat dél lévén senki sem volt a gépeknél. A keskeny vadcsapást, melyen haladtunk, legyalult, munkagépek által feltört, sáros út váltotta fel. Innen kezdve a túrából szimpla menetelés lett. Egy, az erdő szélén álló, elhagyatott faház mellett láttunk két viperát, a kalandok sora ezzel azonban véget is ért. Még éjszakáztunk egyet a Turbati Erdészet vendég- és irodaházának szomszédságában - ahol medvéket hallottunk a közelben -, s reggelre már a térerő is előkerült.
Az ötödik nap, ocsmányul lekopaszított hegyoldalak között gyalogolva, kora délután értük el Lopuhovot, az Kiránymezőt megelőző első települést. Itt egy a helyi falatozóban költöttük el késői ebédünket (sült krumpli fasírozottal, salátával, féldecivel, sörrel – 14(!) hrn.), majd egy teherautó platóján (10 hrn.-ért) bezötyögtünk Kiránymezőre, ahol az egyik turistatelep területén fejenként 5 hrivnyáért letáboroztunk, s ott töltöttük az utolsó éjszakát.
A hazaút onnan busszal és vonaton egyenként fejenként 16 hrivnyába került .
Medvét egy szálat sem láttunk… Szerencsénkre.
Utolsó kommentek