HTML

TISZA-Stage

Túrák, kalandok és egyéb emberi történések a Tisza északi partjain. A szerkesztés helye: Ukrajna, Kárpátalja, Csap. Az ismeretlen elkövető: Palkó István (palkopisti@freemail.hu)

Utolsó kommentek

Friss topikok

Csap történelme

2016.08.25. 13:24 dixidixi

Szülővárosom, Csap, Ukrajna Kárpátalja megyéjének délnyugati csücskében fekszik, közvetlenül a magyar határ mentén. Dél felől a szögesdrót-kerítés választja el a Tiszától, nyugati irányban Tiszasalamon község a szlovák határtól, keletre a Morotva-ként nevezett Tisza-holtágon túl Tiszaásvány található, a várostól északra pedig a Latorca folyó kanyarog. A járási és egyben megyeközpont, Ungvár 22 km-re fekszik, mely vasúton és közúton egyaránt megközelíthető. Lakosai 1920-ig magyar, ’20-tól ’39-ig csehszlovák, ’39 és ’44 között ismét magyar, ezt követően 1992-ig szovjet, pillanatnyilag pedig ukrán állampolgárok. A város jelenlegi kulturális és oktatási helyzetképéről a beszámoló végén szólunk.

A tatárjárást (1240-41) megelőző időszakról szinte semmit sem tudunk Csappal kapcsolatosan. Tény, hogy a honfoglalás időszakában a Tisza felső folyásánál a magyarokhoz csatlakozott, olykor nyolcadik törzsként is emlegetett kabarok telepedtek le. I. István korában e vidék lakóiként a fekete magyarokat jelölik meg. Ők lehettek azok, akik ezen a stratégiai fontosságú helyen – ahol a Tiszát és a Latorcát csupán egy keskeny földnyelv választja el egymástól, ezáltal itt könnyedén védhető a Vereckei- vagy a Tatár-hágón át betörő ellenséggel szemben a Bodrog-köz – elsőként letelepedtek.


Most lássuk a tényeket.Talán e sajátos helyzetének is köszönheti lakóhelyünk a nevét, hiszen az évi rendszerességgel bekövetkező áradások során e két folyó minden bizonnyal átcsapolódott egymásba, hetekig elzárva az áthaladást kelet-nyugati irányban, illetve a település és vidéke egyfajta csap-ként, ékként ékelődik be a két folyó közé. Bár valószínűbb, hogy a környékbeli településekhez – Salamon, Záhony (Záhun), Ásvány (Aszaván), Eszeny (Öszén) – hasonlóan a ’Csap’ elnevezés is valamely helyi nemzetség- vagy családfő személynevéből eredeztethető. Alighanem az egykor hatalmas Becsegergely nemzetség (I. István idejében kiterjedt birtokaik voltak Zaránd és Csongrád vármegyében, illetve a XIII. században Ung vármegyében) valamely tagjának neve maradt fenn ebben a formában. A Becsék nevét hűen őrzi például a jelenleg Tiszaásványhoz tartozó Becses.

Csap nevét írott formában (Chap, Chop) először a Zichy-kódex II. oklevelének 187. oldala rögzíti 1346-ban. A Sztáray-kódex 1390. május elsején kelt CCCVII. okleveléből pedig már a település urát is megismerjük, Csapy Tamás és fia Miklós személyében (közülük az utóbbi úgynevezett királyi emberként – homo regius – vett részt Nagymihályi György-fia-Jánosnak a Bereg megyei Kovászó és Vári bortokba való beiktatásánál). A Csapyak az eszenyi és pólyánkai Baksa (Boksa) nemzetségből származtak. E nemzetség első ismert őse Tamás, ennek fia pedig Simon comes (comes: gróf, illetve régen a várak, vármegyék ispánja; főispán, főleg örökös főispán). Az említett kódexek szerint a Baksa család 1281-ben (Más források szerint 1282-ben) vásárolta meg Csap földjét a fentebb már említett Becsegergely (Bechegregor) nembeli Apa fiaitól. 1284-ban már Rátnak, két esztendő múlva pedig Ásványnak is az urai. Ezek közül Csap lehetett a legjelentősebb, ha új nemesi nevükként a Csapy-t választották. A Csapyak vagyona, hatalma és tekintélye egyre nőtt, különösen Ung vármegyében. Hamarosan egy nem várt dúsgazdag örökség is az ölükbe pottyant.

A Nikápolynál elesett Nagymihályi János vagyonát örököse, bizonyos Péter pap – tekintet nélkül a többi hozzátartozóra – nővérének, Csapy Klárának a fiaira íratta: Miklósra, Lászlóra, Andrásra, Pálra és Péterre. Sőt, a néhai János úr ingóságait, pénzét, ezüst edényeit, öveit és egyéb drágaságait: ménesét, hintait is a Csapyak kezére játszotta, míg saját obrezsi birtokát pedig Eszenyi (Csapy) Imrének zálogosította el. Péter pap 1399. január 13-án anyjával, György özvegyével, Széchy Margittal együtt a leleszi konvent előtt végrendelkeztek, melyben a Györgytől rájuk maradt minden pénzt és birtokot Csapy Miklósra, annak nejére és fiaira hagyták. A Nagymihályi család többi tagjának minden tiltakozása hiábavaló volt. A plébános 1411. július 6-án maga Zsigmond király előtt vallotta örökül a Csapyaknak “tibai, csertézsi, jakabházi, remetei, vágási, váraljai és ubrezsi jószágrészét, valamint a Nagymihályi várban, városban és Lucskán bírt részeit és a lucskai vámjog felét, mit a király is jóváhagy”.


De nemcsak vitéz, hanem erőszakos emberek is voltak a Csapyak, kik nem nagyon válogattak a módszerekben és eszközökben, hogy vagyonukat gyarapíthassák. A Csicsery család oklevéltára jellemző esetet említ fel erre nézve Csapy Ákosról, a XV. század közepéről. Bizonyos Csicsery Zsigmond és neje, Kata, illetve Daróczy Tibold István és neje, Jusztina, a csehek rablásaitól való félelmükben Csapy Ákosnak megőrzés végett átadták ingóságaikat, arany-ezüst értékeiket. Az utóbbi azonban olyan “lelkiismeretesen” őrizte a rábízott vagyont, hogy a tulajdonosok a vész elmúltával csak sokára, hosszas és megszégyenítő pereskedés útján tudták tőle visszaszerezni vagyonukat 1447-ben. A Csapyak gazdag és hatalmas nemzetsége, melynek Ung vármegyén kívül másutt is voltak birtokai, így a zempléni Alsóbereckiben, Bácskán, Csábócon, Dargón, Zebegnyőn, Bodrogszerdahelyen stb. – a XVI. század közepe táján halt ki.Hanem a bőkezű nagybácsi a későbbiekben perbe elegyedett a Csapy fiúkkal, Az eljárás a halála után is folytatódott, amikor már a Nagymihályiak, Szeretvayak, Buthkayak is visszakövetelték a jussukat, ami a fent említett Nagymihályi János halála után őket illette volna. Hosszú évtizedekig húzódik a pereskedés, s a végén, úgy látszik, a Csapyak maradtak alul. Elvesztették Csapot, Szürtét, Szentest, Széchet, Gödönyt, Tehnát, Pólyánkát, Csábolcot, Ásványt és Rátot (1429-ben). Ezen ítélet ellen a Csapyak folytonos fellebbezéssel éltek, vagyis a per egyre csak húzódott tovább, sőt annak hullámaiba, örvényeibe a többi rokon is belesodródott – és folyt váltakozó szerencsével. Ennek az volt az oka, hogy a Csapyak már régóta jóban voltak a magyar királyi udvarral. A Csapyak vitézségének hírétől visszhangzott az egész ország. Zsigmond király 1418-ban címert adományozott nekik és Csapy András, a rettegett hős, a Sárkány rend lovagja lett. Királyhű emberek voltak tehát, amit az is bizonyít, hogy Csapy László 1433. július 13-án udvari titkárként elkísérhette Zsigmond királyt annak Rómában tett utazásakor.

Amikor a Csapyak megtelepedtek ezen a vidéken, Csap mindössze hat portából állt, ahol összesen 40-en laktak. Elsősorban földműveléssel és halászattal foglalkoztak. Az akkor még szabályozatlanul kanyargó Tisza és Latorca gyakori áradásai nyomán a környék lápos, mocsaras volt, ártéri erdőkben gazdag. Az itt lakóknak bőséges vadász- és halászzsákmányt biztosított.

Ung vármegye többi településének lakóihoz hasonlóan a csapiak is jobbágysorban éltek, dézsmákkal és egyéb feudális adóterhekkel sújtva. Így került bele Csap is abba az 1346. évi összeírásba, melybe mindazon falvak neveit felvették, melyek lakói adót fizettek. 1427-ben, amikor Csapy László éppen Zsigmond király római utazását készítette elő, Csap 26 jobbágyportából (körülbelül 80 lakos) állt.

A csapiak vallásos emberek voltak, s a helyi katolikus közösség a legrégebbi időktől fogva a kisráti római katolikus plébániához tartozott, mint fília. Amikor 1458-ban felépült az első templom, helyi káplánsággá alakult. Ezt a kis templomocskát azonban néhány év múlva elsodorta a Tisza áradása. Nem is építették újjá.

Az 1514-es, Dózsa-féle parasztfelkeléshez a csapiak is csatlakoztak, mégpedig bizonyos Barsvai Péter vezetésével. A felkelés leverését követő büntetőintézkedések elől messzire menekülnek Dózsa katonái. Ezért hosszú ideig csak egészen jelentéktelen a település lakosainak száma. A mohácsi vész után Ung vármegye a Felvidékkel együtt Habsburg-uralom alá került. A törökök előrenyomulása, a végvárak védelme egyre több katonát követelt. Bár nincs rá konkrét adatunk, minden bizonnyal a csapi férfi lakosság zöme is elesett a törökök elleni harcokban. 1550-ben több nemes is részes a faluban, mely ekkor alig 5 porta nagyságú. A kegyelemdöfést az 1557-es török-tatár betörés adta meg. A felégetett faluban csak 16 épület menekült meg. A katasztrófasorozat után nagyon lassan tért vissza ide az élet. A XVI. század végén 36 házról emlékezik meg az egyik összeírás.

Az 1600-as évek elején rövid időre Bocskay István birtokába került a település.

A XVII. században Ung vármegyét is elérte a reformáció. Csapon ekkor teljesen megszűnt a római katolikus egyházszervezetet, olyannyira, hogy több évszázados tengődés után csak a XIX. század végén erősödött meg újra plébániává. A református egyházközség kezdetben a salamoninak volt a fiókja, anyaegyházzá 1642-ben lett Pozsgay István jóvoltából, aki a Tisza árterében szántóföldet és paróchiális telket adományozott az egyház részére, ahol felépült az első református kőtemplom.

A Habsburgok 1675-ben Vécsey Sándornak és Istvánnak adományozták Csapot, örökös tulajdonba. Ebben az időben ismét lázadások törtek ki az országban a német uralom terjeszkedése miatt. Idegen katonaság vette át a hatalmat, a jobbágyportákra eső adó a többszörösére emelkedett, megindult a reformátusok nyílt üldözése. Megkezdődik a kurucok harca a labancok ellen. A csapiak ott harcoltak a tokaji felkelésben. Sokan ott pusztultak, hiszen az 1696-os összeíráskor csupán 7 jobbágy- és 4 zsellércsaládot találtak itt. Az ezt követő Rákóczi-szabadságharc sem kedvez a lakosság gyarapodásának. Az 1715-ös összeíráskor tizenkét, míg az 1720-as számláláskor csupán kilenc jobbágy nevét vették fel a lajstromba, kik közül 7 magyar és 2 ruszin nevű volt.

De nemcsak a harcok tizedelték a csapiakat. Sokat szenvedett a környék lakossága az egymást követő természeti csapásoktól, árvizektől, aszályoktól, járványoktól is. Még II. Rákóczi Ferenc utasítására a XVIII. század elején egy töltést emeltek Csap köré, hogy megvédjék a falut a Tisza és a Latorca áradásaitól (alighanem ennek a töltésnek lehetett a maradványa az a mesterséges földsánc, amire ma is Árokdombként emlékeznek a helyi öregek). Mivel a református templom a gáton kívül maradt s a Tisza folytonos partszakadásai következtében állandó veszedelemben forgott, 1760-ban lebontották és ideiglenesen egy kis tornyos fatemplomot ácsoltak össze helyette az új parochiális funduson, mely a falu derekán, az utca közepén, Sebők István és Kun Mihály szomszédok között feküdt. Ez a templom 3 öl széles és 6 öl hosszú volt (egészen 1867-ig állott fenn, majd 1875-ben építették fel a hívek a helyére azt a tégla- és kőtemplomot, melyet 1944-ben a németek felrobbantottak.)


Az 1818-as összeírás hatvankét portáról tesz említést, melyekben összesen hatvankilenc család (kb. 370 fő) lakott. 1830-ra a falu lakossága 597 főre emelkedett. A gyarapodás azonban nem tartott sokáig. 1831-ben Ung vármegye délnyugati falvainak szemléje során a hatóságok kénytelenek voltak megállapítani, hogy a vidék lakosságának nincs elegendő kenyere, az emberek éretlen gyümölcsökkel, vízinövényekkel próbálják éhüket oltani. Ugyanebben az esztendőben kolerajárvány is felütötte a fejét, mely alaposan megtizedelte a lakosságot.Az 1780-as években éhínség ütötte fel a fejét vidékünkön, mely elől Csap sem menekült. 1786-ban mindössze 16 mázsa búzát és 12 mázsa zabot arattak le a csapiak.

A következő évtized végre némi javulást hozott. 1840-ben gróf Széchenyi István kezdeményezésére a kiváló mérnök, Vásárhelyi Pál kidolgozta a Tisza szabályozásának terveit. A folyamszabályozás elsődleges célja az volt, hogy hajózhatóvá tegyék a Tisza teljes síkvidéki szakaszát, az ország déli határától egészen Tiszabecsig, továbbá hogy a járulékos gátépítésekkel, lecsapolásokkal 150 négyzetmérföldnyi mocsarat alakíthassanak át termőfölddé. A munkálatok a szükséges felmérések után, 1846-ban kezdődtek el, s az elkövetkező két évtizedben több mint 100 kanyarulat eltüntetésével 400 kilométerrel lett rövidebb a folyó. Az 1848-49-es magyar szabadságharc idején többnyire ugyan szünetelt a munka, de 1846 és 1856 között Tiszabecs és Záhony között így is 47 km töltés készült el, majd 1853-64 között ezen a szakaszon 30, Csap környékén 4 helyen vágták át a medret. Ekkor alakult ki a két Morotva, illetve a salamoni holt-Tisza. Mivel a földmunkákat akkoriban csakis kézi erővel végezték, csapi kubikusok százainak biztosított több évre munkát és megélhetést a mederszabályozás. A kanyarulatok lemetszésével és a töltés elkészültével Csap környékén is jelentős földterületek váltak megművelhetővé, illetőleg a már meglévő szántókon sem fenyegették többé a termést az évente többször is előforduló áradások.

A szabadságharc ugyan sikertelenül végződött, annyit azonban elért, hogy felrázta az országot, s utat nyitott a gazdaság fejlődésének. Ennek eredményeként fellendült a vasútépítés is, ami új korszakot nyitott Csap életében. 1870-ben megépült a Debrecen-Munkács vasútvonal, természetesen Csapon keresztül, ahol felépül az első állomás. Hamarosan elkészült a Kassa-Csap-Munkács és a Csap-Ungvár-Uzsoki hágó vonal is, mely utóbbi Galíciával kötötte össze Magyarországot.

Csap fontos vasúti gócponttá vált. A település és annak lakosságának növekedéséről az alábbi számadatok is tanúskodnak. 1873-ig, a vasúti csomópont kialakításáig, a község lakossága 902 főt számlált, akik 141 portán laktak. Az 1881-es népszámlálás adatai szerint már 176 házból állt a település, lakossága pedig 1187 fő volt. Alig két évtized múlva a házak száma 241, a lakosságé 1819, nyolc év elteltével pedig 2318 fő volt.

A XIX. század végén Csap épülni-szépülni kezdett. Az elbontott fatemplom helyébe a református hívek felépítették az új kőtemplomot, igaz ekkor még torony nélkül (1875, a torony 1902-ben készült el), beindul a gőzmalom (1886), tető alá kerül a zsinagóga (1886) s még ugyanebben az esztendőben elkészül a Tisza-híd.

Erőre kapott a reformáció során szinte teljesen megsemmisült katolikus közösség is. Helyi káplánsággá alakult, s az istentiszteletek kezdetben az iskola tantermével kapcsolatos kápolnában tartattak. 1890-ben vált újra plébániává, s 1903-ban felszentelték a ma is álló kőtemplomot, melynek egyik érdekessége, hogy oltárképét Windischgrätz Lajos herceg felesége, Dessewffy Valéria grófnő festette.

A századelőn megépül a fűtőház (neve onnan ered, hogy a mozdonyok javításán kívül elsősorban a lokomotívok kazánjainak felfűtésére szolgált), posta és a távírda létesül (1906), felépül két téglagyár (1910), az állomás épülete (1912), ugyanebben az évben a vasúti Tisza-híd, a kávéfeldolgozó (később dohányfeldolgozó) üzem (1914), a szálloda (ma a vámhivatal épületéül szolgál) stb.


1907-ben a község elemi iskolájában 3 tanító foglalkozott 204 gyerekkel. 1911-ben megnyílt az első könyvtár, melynek könyvállománya 300 kötetből állt, s 158 törzsolvasóval büszkélkedhetett.Csap lakosságának nagyobb része ekkor még mindig a földművelésből él, jelentős azok száma, akik halászattal foglalkoznak (a község címerében nem véletlenül ábrázolnak ekkor egy halászt a csónakjával, illetőleg a községháza körpecsétjén egy pontyot). Egyre többen vannak viszont, akik már az iparban vagy a vasúton dolgoznak. 1900-as adatok szerint 227 fő volt földműves vagy halász, 153 fő a vasúton, 113 a téglagyárakban, a kőolaj-feldolgozóban dolgozott, illetve kézművességgel foglalkozott. A községben ekkor 24 kereskedő volt.

Az 1920. július 4-i, Trianoni szerződéssel Kárpátalja nagy részét Csehszlovákiához csatolták. Az anyaországtól való elszakadás keserűségét csak némileg ellensúlyozta a fejlett cseh gazdaság élénkítő hatása. A 20-as években egy sor olyan kisvállalat létesült Csapon, melyek 5-30 alkalmazottat foglalkoztattak, kibővítették a vasúti csomópontot. Ezekben az esztendőkben az utcák jelentős többsége kőburkolatot kapott.

Fejlődésnek indult a társadalmi és szellemi élet is. Politikai szervezetek alakultak, különösen sok szimpatizánsa volt akkoriban Csapon a kommunista mozgalomnak (olyannyira, hogy a környékbeliek “vörös falu”-ként emlegették). 1924-ben amatőr színtársulat, férfi dalárda, női énekkör stb. működött a községben.

A 20-as évek végén, 30-as évek elején bekövetkezett gazdasági világválság az egyre inkább iparosodó Csapot sem kerülte el. A község lakosai megismerkedtek a sztrájk fogalmával. 1926-ban a bérek elmaradása miatt szüneteltették a munkát az iskola építkezésén dolgozók. A következő évben a két téglagyár munkásai kezdtek demonstrációba. 1932-ben ismét az iskola építésén dolgozó kőművesek kezdtek sztrájkba, akikhez aztán a Tisza-töltés felújítását végző földmunkások is csatlakoztak.

A 30-as évek második felében a vasúti munkahelyeken kívül a következő vállalatok működtek Csapon: a kőolaj-feldolgozó üzem, a dohányfeldolgozó, a Heisler-téglagyár, a gőzmalom, a villanytelep – ezekben több mint 50-50 ember dolgozott. Ezenkívül mintegy 100 fő űzött valamilyen kézműves-mesterséget, volt pl. 7 asztalos-, 6 szobafestő-, 4 lakatos-, 7 szabómester stb.


Ez időben a község tanügyét 1 állami rendszerű kisdedóvoda, 2 állami, 1 római katolikus népiskola, 1 községi iparos tanonciskola, 1 állami polgári és 1 községi gazdasági szakiskola látta el. Csap lakossága ekkor 3371 fő (ebből magyar 3236), a lakóházak száma 617 volt. Működött itt még egy körzeti közjegyzői iroda, bíróság, adóhivatal, csendőrposzt, távírda és telefon, bank, szálloda, két mozi, több cukrászda, étterem, cipő- és kalapszalon, könyvtár stb.Az 1938. november 2-i Első Bécsi Döntés értelmében Kárpátalja újraegyesült Magyarországgal. Mivel a csehek húzódoztak a nagyhatalmak döntésének végrehajtásától, Magyarország katonai erőkkel demonstrálta jogát a visszacsatolt területekhez. A magyar csapatok Királyhelmec irányából november 10-én vonultak be Csapra.

A második világháború eseményei 1944-ben már elérték a Kárpátokat. A németek úgyszólván Kárpátalja minden településéről visszavonultak és Csapnál építettek ki egy erős védelmi állást, mert mindenképpen meg akarták védeni ezt a fontos vasúti gócpontot, illetve a Tisza-hidakat. A szovjet csapatok tulajdonképpen harc nélkül vonultak be október 26-án és 27-én Munkácsra és Ungvárra. Ungvár felől azonban nem tudták megközelíteni Csapot, mert a németek felrobbantották a Latorca-hidat, a folyó őszi áradása pedig megakadályozta az átkelést. A 17. szovjet lövészhadtest Huszt-Nagyszőlős-Beregszász útvonalon érte el 1944. október 28-án Csap szélső házait, ami után nyomban el is küldték a győzelmi rádiógrammot a főhadiszállásra (azóta is ezt a napot jegyzi a történelem Kárpátalja és egyben Ukrajna teljes “felszabadításaként”). Egy heves ellentámadás azonban visszavonulásra kényszerítette a szovjeteket, akik a Latorcáig visszavonulva, az akkor még szabályozatlan folyó áradása nyomán keletkezett sárba ragadtak. Időközben a németek visszavonultak, s egy magyar hadtestet hagytak hátra Csap védelmére.

A községet végül, szakadatlan bombázások és heves utcai harcok után, november 23-án foglalták el a szovjetek.

Az ostromot nagyon megszenvedte a település. A lakóházaknak alig 30%-a maradt többé-kevésbé épen, romokban hevert az állomás, valamennyi pályaudvari vasúti építmény, a rakodó-pályaudvar, a vízmű s más középületek – így a református templom is, melyet a visszavonuló németek aláaknáztak és felrobbantottak; ugyanez lett volna a sorsa a katolikusnak is, azt azonban egy magyar katona, élete kockáztatásával s a gyújtózsinórok átvágásával az utolsó pillanatban megmentette.

A szovjethatalom felállításával még nem értek véget a csapiak szenvedései. A hatóságok parancsa értelmében begyűjtöttek és elhurcoltak minden olyan 18. életévét betöltött férfiembert, aki magyarnak vallotta magát. Közülük csak egyesek tértek haza a sztálini haláltáborokból.

A háború után hamarosan megkezdődött Csap újjáépítése, hisz a vasúti csomópont semmit sem vesztett jelentőségéből. Mindenekelőtt a fűtőházat és a vízművet kellett rendbe hozni. 1946-47 folyamán elkészült a Csap-Bátyu, majd fokozatosan a többi vonalnak keskenyről széles nyomtávúra történt átépítése. A vasúti csomópont teljes rekonstrukcióját 1959-re végezték el. 1948-ban végbement a föld kollektivizációja. A megalakított “Győzelem” kolhozba 83-man léptek be és 634 hektár földalappal indult. Két esztendő múlva a csapi Győzelem egyesült az ásványi Micsurin kolhozzal, végül mindazokat a földeket, melyek a település környékén voltak, az eszenyi Avangard kolhoz kapta meg.

1945-től újraindult magyar anyanyelvű általános iskolai oktatás, 1960-tól pedig középiskola működik.

1957-ben történt meg Csap várossá nyilvánítása. Folytatódott a gazdaság és a szellemi élet szovjet típusú fejlesztése. A teljesen újjáépült állomás és pályaudvar mellett további vasúti vállalatok kezdték meg működésüket: a kocsiszín, a forgózsámoly-cserélő részleg, a műszaki kocsivizsgáló részleg, a gépesített rakodórészleg stb. 1969-ben a város lakossága 6300 főt számlált.

1975-80 folyamán a vasúti csomópont már ötezer alkalmazottat foglalkoztatott. Ezenkívül az időközben korszerűsített téglagyár is 150-200 embernek adott munkalehetőséget. Ezekben az években épült meg az Ungvári Varroda csapi részlege.


A brezsnyevi éra utolsó éveiben megtorpant a város fejlődése, melyen a Gorbacsov által meghirdetett átépítés sem sokat lendített. 1989-ben a város lakossága 9600 fő volt, ebből magyar 3750 (!) 1989. május 26-án 414 taggal megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség városi alapszervezete. Még ugyanezen esztendő november 26-án a temetőben emlékművet avattak a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak.A 80-as évek elején Csap több mint 619 hektáron terült el. Lakossága 1981-ben 7200, ebből magyar 3960 volt. A város területén 11 vasúti vállalat, 6 kereskedelmi rendszer, 2 kórház, 2 középiskola (összesen 1400 tanulóval), 6 könyvtár (együttesen 124,3 ezer kötetnyi könyvállománnyal) – mindent együttvéve 62 szervezet és intézmény volt található. Átadták az új állomásépületet s még a Moszkvai Olimpia utórezgéseként modernizálták a sportpályát.

Az 1990-es évek elejének legjelentősebb eseménye Csap utcái jelentős részének leaszfaltozása volt. Az 1991-es rendszerváltozáskor a város lélekszáma meghaladta a 10 000 főt, melynek alig a fele volt magyar. A 2. sz. középiskolának ekkor 591 tanulója volt, akikkel 47 pedagógus foglalkozott. Sajnálatos módon a szuverén Ukrajna első öt éve alatt a város állami vállalatainak, ezáltal az általuk biztosított munkahelyek jelentős része leépült, s a legszámottevőbb építkezésként egy pénzügyi vállalat székházának átadását könyvelhetjük csak el. Megszűntek a könyvtárak, s a város művelődési központjául szolgáló Vasúti Klub bezárásával gyakorlatilag megszűnt a közművelődés.

A háború utáni időben a csapi reformátusok templom nélkül maradtak. Hogy istentiszteleteiket mégis méltó helyen tarthassák, a római katolikus közösség hozzájárult, hogy felváltva használják az utóbbiak templomát. Több mint ötven évnek kellett eltelnie, hogy végre újból a saját hitüknek megfelelő helyiségben dicsérhessék az Urat: az új református templomot a millecentenárium évében, a III. Református Világtalálkozó rendezvényei keretein belül szentelték fel.

Az ezredfordulón a különleges gazdasági övezet létesítésével, illetve az EU Ukrajnához közeledésével magyarázható beruházások révén némileg felélénkült a vasúti forgalom, új munkahelyek létesültek, ismét termelni kezdett például a külföldi kézbe került varroda, a közelben személygépkocsi-összeszerelő üzem létesült, megszépült a városközpont…

Csap tulajdonképpen nem büszkélkedhet említésre méltó nevezetességekkel. Két adottságát mégis ki kell emelnünk. Az egyik az, hogy innen vasúton Kárpátaljának szinte valamennyi érdekessége kényelmesen megközelíthető. A másik a környék halakban gazdag vízrendszere. A Latorca, annak ártéren belüli és kívüli holtágai, a közeli Csaronda- és Szernye-kanális élményekben gazdag hétvégéket tartogathat a horgászturizmus szerelmeseinek.

Készítette: Palkó István

 

A felhasznált irodalom jegyzéke:


История городов и сел Украинской ССР. В двадцати шести томах. – Киев, 1982.

История Великой Отечественной войны Советского Союза. 1941–1945. В 6-ти т. Т. 4. – Москва, 1962.

План экономического и социального развития г. Чоп на 1981-1985 гг. – Чопский горисполком, 1980 г.

Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye monographiája. I-III. – Ungvár, 1881-1882.

Magyarország vármegyéi. Szabolcs vármegye. – http://www.magyarmult.externet.hu/Varmegyek/ szabolcs.htm

Magyarország vármegyéi. Ung vármegye. – http://www.magyarmult.externet.hu/Varmegyek/ ung.htm

A Tisza folyó (vízrajza, szabályozása, árvizei, élete). – http://pc1.radnoti-szeged.sulinet.hu /tan/12/tan1233.htm

Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. – Budapest, 1947.

Botlik-Dupka: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. – Ungvár-Budapest, 1993.

Haraszty Sándor: Adalékok az ungi ref. egyházmenye történetéhez. – Nagykapos, 1931.

Horváth J.: Ung megye monograhiája. – Ungvár, 1872.

Ivaskovics-Palkó-Kohán-Szirohman: Kárpátaljai református templomok. – Ungvár-Beregszász, 2000.

Palkó-Ivaskovics-Tárczy-Kohán: Kárpátalja templomai. Római katolikus templomok. – Ungvár, 1997.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tiszastage.blog.hu/api/trackback/id/tr611648232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Locations of visitors to this page
számláló
süti beállítások módosítása