TISZA-Stage

Szülővárosom, Csap, Ukrajna Kárpátalja megyéjének délnyugati csücskében fekszik, közvetlenül a magyar határ mentén. Dél felől a szögesdrót-kerítés választja el a Tiszától, nyugati irányban Tiszasalamon község a szlovák határtól, keletre a Morotva-ként nevezett Tisza-holtágon túl Tiszaásvány található, a várostól északra pedig a Latorca folyó kanyarog. A járási és egyben megyeközpont, Ungvár 22 km-re fekszik, mely vasúton és közúton egyaránt megközelíthető. Lakosai 1920-ig magyar, ’20-tól ’39-ig csehszlovák, ’39 és ’44 között ismét magyar, ezt követően 1992-ig szovjet, pillanatnyilag pedig ukrán állampolgárok. A város jelenlegi kulturális és oktatási helyzetképéről a beszámoló végén szólunk.

A tatárjárást (1240-41) megelőző időszakról szinte semmit sem tudunk Csappal kapcsolatosan. Tény, hogy a honfoglalás időszakában a Tisza felső folyásánál a magyarokhoz csatlakozott, olykor nyolcadik törzsként is emlegetett kabarok telepedtek le. I. István korában e vidék lakóiként a fekete magyarokat jelölik meg. Ők lehettek azok, akik ezen a stratégiai fontosságú helyen – ahol a Tiszát és a Latorcát csupán egy keskeny földnyelv választja el egymástól, ezáltal itt könnyedén védhető a Vereckei- vagy a Tatár-hágón át betörő ellenséggel szemben a Bodrog-köz – elsőként letelepedtek.

Most lássuk a tényeket.Talán e sajátos helyzetének is köszönheti lakóhelyünk a nevét, hiszen az évi rendszerességgel bekövetkező áradások során e két folyó minden bizonnyal átcsapolódott egymásba, hetekig elzárva az áthaladást kelet-nyugati irányban, illetve a település és vidéke egyfajta csap-ként, ékként ékelődik be a két folyó közé. Bár valószínűbb, hogy a környékbeli településekhez – Salamon, Záhony (Záhun), Ásvány (Aszaván), Eszeny (Öszén) – hasonlóan a ’Csap’ elnevezés is valamely helyi nemzetség- vagy családfő személynevéből eredeztethető. Alighanem az egykor hatalmas Becsegergely nemzetség (I. István idejében kiterjedt birtokaik voltak Zaránd és Csongrád vármegyében, illetve a XIII. században Ung vármegyében) valamely tagjának neve maradt fenn ebben a formában. A Becsék nevét hűen őrzi például a jelenleg Tiszaásványhoz tartozó Becses.

Csap nevét írott formában (Chap, Chop) először a Zichy-kódex II. oklevelének 187. oldala rögzíti 1346-ban. A Sztáray-kódex 1390. május elsején kelt CCCVII. okleveléből pedig már a település urát is megismerjük, Csapy Tamás és fia Miklós személyében (közülük az utóbbi úgynevezett királyi emberként – homo regius – vett részt Nagymihályi György-fia-Jánosnak a Bereg megyei Kovászó és Vári bortokba való beiktatásánál). A Csapyak az eszenyi és pólyánkai Baksa (Boksa) nemzetségből származtak. E nemzetség első ismert őse Tamás, ennek fia pedig Simon comes (comes: gróf, illetve régen a várak, vármegyék ispánja; főispán, főleg örökös főispán). Az említett kódexek szerint a Baksa család 1281-ben (Más források szerint 1282-ben) vásárolta meg Csap földjét a fentebb már említett Becsegergely (Bechegregor) nembeli Apa fiaitól. 1284-ban már Rátnak, két esztendő múlva pedig Ásványnak is az urai. Ezek közül Csap lehetett a legjelentősebb, ha új nemesi nevükként a Csapy-t választották. A Csapyak vagyona, hatalma és tekintélye egyre nőtt, különösen Ung vármegyében. Hamarosan egy nem várt dúsgazdag örökség is az ölükbe pottyant.

A Nikápolynál elesett Nagymihályi János vagyonát örököse, bizonyos Péter pap – tekintet nélkül a többi hozzátartozóra – nővérének, Csapy Klárának a fiaira íratta: Miklósra, Lászlóra, Andrásra, Pálra és Péterre. Sőt, a néhai János úr ingóságait, pénzét, ezüst edényeit, öveit és egyéb drágaságait: ménesét, hintait is a Csapyak kezére játszotta, míg saját obrezsi birtokát pedig Eszenyi (Csapy) Imrének zálogosította el. Péter pap 1399. január 13-án anyjával, György özvegyével, Széchy Margittal együtt a leleszi konvent előtt végrendelkeztek, melyben a Györgytől rájuk maradt minden pénzt és birtokot Csapy Miklósra, annak nejére és fiaira hagyták. A Nagymihályi család többi tagjának minden tiltakozása hiábavaló volt. A plébános 1411. július 6-án maga Zsigmond király előtt vallotta örökül a Csapyaknak “tibai, csertézsi, jakabházi, remetei, vágási, váraljai és ubrezsi jószágrészét, valamint a Nagymihályi várban, városban és Lucskán bírt részeit és a lucskai vámjog felét, mit a király is jóváhagy”.

De nemcsak vitéz, hanem erőszakos emberek is voltak a Csapyak, kik nem nagyon válogattak a módszerekben és eszközökben, hogy vagyonukat gyarapíthassák. A Csicsery család oklevéltára jellemző esetet említ fel erre nézve Csapy Ákosról, a XV. század közepéről. Bizonyos Csicsery Zsigmond és neje, Kata, illetve Daróczy Tibold István és neje, Jusztina, a csehek rablásaitól való félelmükben Csapy Ákosnak megőrzés végett átadták ingóságaikat, arany-ezüst értékeiket. Az utóbbi azonban olyan “lelkiismeretesen” őrizte a rábízott vagyont, hogy a tulajdonosok a vész elmúltával csak sokára, hosszas és megszégyenítő pereskedés útján tudták tőle visszaszerezni vagyonukat 1447-ben. A Csapyak gazdag és hatalmas nemzetsége, melynek Ung vármegyén kívül másutt is voltak birtokai, így a zempléni Alsóbereckiben, Bácskán, Csábócon, Dargón, Zebegnyőn, Bodrogszerdahelyen stb. – a XVI. század közepe táján halt ki.Hanem a bőkezű nagybácsi a későbbiekben perbe elegyedett a Csapy fiúkkal, Az eljárás a halála után is folytatódott, amikor már a Nagymihályiak, Szeretvayak, Buthkayak is visszakövetelték a jussukat, ami a fent említett Nagymihályi János halála után őket illette volna. Hosszú évtizedekig húzódik a pereskedés, s a végén, úgy látszik, a Csapyak maradtak alul. Elvesztették Csapot, Szürtét, Szentest, Széchet, Gödönyt, Tehnát, Pólyánkát, Csábolcot, Ásványt és Rátot (1429-ben). Ezen ítélet ellen a Csapyak folytonos fellebbezéssel éltek, vagyis a per egyre csak húzódott tovább, sőt annak hullámaiba, örvényeibe a többi rokon is belesodródott – és folyt váltakozó szerencsével. Ennek az volt az oka, hogy a Csapyak már régóta jóban voltak a magyar királyi udvarral. A Csapyak vitézségének hírétől visszhangzott az egész ország. Zsigmond király 1418-ban címert adományozott nekik és Csapy András, a rettegett hős, a Sárkány rend lovagja lett. Királyhű emberek voltak tehát, amit az is bizonyít, hogy Csapy László 1433. július 13-án udvari titkárként elkísérhette Zsigmond királyt annak Rómában tett utazásakor.

Amikor a Csapyak megtelepedtek ezen a vidéken, Csap mindössze hat portából állt, ahol összesen 40-en laktak. Elsősorban földműveléssel és halászattal foglalkoztak. Az akkor még szabályozatlanul kanyargó Tisza és Latorca gyakori áradásai nyomán a környék lápos, mocsaras volt, ártéri erdőkben gazdag. Az itt lakóknak bőséges vadász- és halászzsákmányt biztosított.

Ung vármegye többi településének lakóihoz hasonlóan a csapiak is jobbágysorban éltek, dézsmákkal és egyéb feudális adóterhekkel sújtva. Így került bele Csap is abba az 1346. évi összeírásba, melybe mindazon falvak neveit felvették, melyek lakói adót fizettek. 1427-ben, amikor Csapy László éppen Zsigmond király római utazását készítette elő, Csap 26 jobbágyportából (körülbelül 80 lakos) állt.

A csapiak vallásos emberek voltak, s a helyi katolikus közösség a legrégebbi időktől fogva a kisráti római katolikus plébániához tartozott, mint fília. Amikor 1458-ban felépült az első templom, helyi káplánsággá alakult. Ezt a kis templomocskát azonban néhány év múlva elsodorta a Tisza áradása. Nem is építették újjá.

Az 1514-es, Dózsa-féle parasztfelkeléshez a csapiak is csatlakoztak, mégpedig bizonyos Barsvai Péter vezetésével. A felkelés leverését követő büntetőintézkedések elől messzire menekülnek Dózsa katonái. Ezért hosszú ideig csak egészen jelentéktelen a település lakosainak száma. A mohácsi vész után Ung vármegye a Felvidékkel együtt Habsburg-uralom alá került. A törökök előrenyomulása, a végvárak védelme egyre több katonát követelt. Bár nincs rá konkrét adatunk, minden bizonnyal a csapi férfi lakosság zöme is elesett a törökök elleni harcokban. 1550-ben több nemes is részes a faluban, mely ekkor alig 5 porta nagyságú. A kegyelemdöfést az 1557-es török-tatár betörés adta meg. A felégetett faluban csak 16 épület menekült meg. A katasztrófasorozat után nagyon lassan tért vissza ide az élet. A XVI. század végén 36 házról emlékezik meg az egyik összeírás.

Az 1600-as évek elején rövid időre Bocskay István birtokába került a település.

A XVII. században Ung vármegyét is elérte a reformáció. Csapon ekkor teljesen megszűnt a római katolikus egyházszervezetet, olyannyira, hogy több évszázados tengődés után csak a XIX. század végén erősödött meg újra plébániává. A református egyházközség kezdetben a salamoninak volt a fiókja, anyaegyházzá 1642-ben lett Pozsgay István jóvoltából, aki a Tisza árterében szántóföldet és paróchiális telket adományozott az egyház részére, ahol felépült az első református kőtemplom.

A Habsburgok 1675-ben Vécsey Sándornak és Istvánnak adományozták Csapot, örökös tulajdonba. Ebben az időben ismét lázadások törtek ki az országban a német uralom terjeszkedése miatt. Idegen katonaság vette át a hatalmat, a jobbágyportákra eső adó a többszörösére emelkedett, megindult a reformátusok nyílt üldözése. Megkezdődik a kurucok harca a labancok ellen. A csapiak ott harcoltak a tokaji felkelésben. Sokan ott pusztultak, hiszen az 1696-os összeíráskor csupán 7 jobbágy- és 4 zsellércsaládot találtak itt. Az ezt követő Rákóczi-szabadságharc sem kedvez a lakosság gyarapodásának. Az 1715-ös összeíráskor tizenkét, míg az 1720-as számláláskor csupán kilenc jobbágy nevét vették fel a lajstromba, kik közül 7 magyar és 2 ruszin nevű volt.

De nemcsak a harcok tizedelték a csapiakat. Sokat szenvedett a környék lakossága az egymást követő természeti csapásoktól, árvizektől, aszályoktól, járványoktól is. Még II. Rákóczi Ferenc utasítására a XVIII. század elején egy töltést emeltek Csap köré, hogy megvédjék a falut a Tisza és a Latorca áradásaitól (alighanem ennek a töltésnek lehetett a maradványa az a mesterséges földsánc, amire ma is Árokdombként emlékeznek a helyi öregek). Mivel a református templom a gáton kívül maradt s a Tisza folytonos partszakadásai következtében állandó veszedelemben forgott, 1760-ban lebontották és ideiglenesen egy kis tornyos fatemplomot ácsoltak össze helyette az új parochiális funduson, mely a falu derekán, az utca közepén, Sebők István és Kun Mihály szomszédok között feküdt. Ez a templom 3 öl széles és 6 öl hosszú volt (egészen 1867-ig állott fenn, majd 1875-ben építették fel a hívek a helyére azt a tégla- és kőtemplomot, melyet 1944-ben a németek felrobbantottak.)

Az 1818-as összeírás hatvankét portáról tesz említést, melyekben összesen hatvankilenc család (kb. 370 fő) lakott. 1830-ra a falu lakossága 597 főre emelkedett. A gyarapodás azonban nem tartott sokáig. 1831-ben Ung vármegye délnyugati falvainak szemléje során a hatóságok kénytelenek voltak megállapítani, hogy a vidék lakosságának nincs elegendő kenyere, az emberek éretlen gyümölcsökkel, vízinövényekkel próbálják éhüket oltani. Ugyanebben az esztendőben kolerajárvány is felütötte a fejét, mely alaposan megtizedelte a lakosságot.Az 1780-as években éhínség ütötte fel a fejét vidékünkön, mely elől Csap sem menekült. 1786-ban mindössze 16 mázsa búzát és 12 mázsa zabot arattak le a csapiak.

A következő évtized végre némi javulást hozott. 1840-ben gróf Széchenyi István kezdeményezésére a kiváló mérnök, Vásárhelyi Pál kidolgozta a Tisza szabályozásának terveit. A folyamszabályozás elsődleges célja az volt, hogy hajózhatóvá tegyék a Tisza teljes síkvidéki szakaszát, az ország déli határától egészen Tiszabecsig, továbbá hogy a járulékos gátépítésekkel, lecsapolásokkal 150 négyzetmérföldnyi mocsarat alakíthassanak át termőfölddé. A munkálatok a szükséges felmérések után, 1846-ban kezdődtek el, s az elkövetkező két évtizedben több mint 100 kanyarulat eltüntetésével 400 kilométerrel lett rövidebb a folyó. Az 1848-49-es magyar szabadságharc idején többnyire ugyan szünetelt a munka, de 1846 és 1856 között Tiszabecs és Záhony között így is 47 km töltés készült el, majd 1853-64 között ezen a szakaszon 30, Csap környékén 4 helyen vágták át a medret. Ekkor alakult ki a két Morotva, illetve a salamoni holt-Tisza. Mivel a földmunkákat akkoriban csakis kézi erővel végezték, csapi kubikusok százainak biztosított több évre munkát és megélhetést a mederszabályozás. A kanyarulatok lemetszésével és a töltés elkészültével Csap környékén is jelentős földterületek váltak megművelhetővé, illetőleg a már meglévő szántókon sem fenyegették többé a termést az évente többször is előforduló áradások.

A szabadságharc ugyan sikertelenül végződött, annyit azonban elért, hogy felrázta az országot, s utat nyitott a gazdaság fejlődésének. Ennek eredményeként fellendült a vasútépítés is, ami új korszakot nyitott Csap életében. 1870-ben megépült a Debrecen-Munkács vasútvonal, természetesen Csapon keresztül, ahol felépül az első állomás. Hamarosan elkészült a Kassa-Csap-Munkács és a Csap-Ungvár-Uzsoki hágó vonal is, mely utóbbi Galíciával kötötte össze Magyarországot.

Csap fontos vasúti gócponttá vált. A település és annak lakosságának növekedéséről az alábbi számadatok is tanúskodnak. 1873-ig, a vasúti csomópont kialakításáig, a község lakossága 902 főt számlált, akik 141 portán laktak. Az 1881-es népszámlálás adatai szerint már 176 házból állt a település, lakossága pedig 1187 fő volt. Alig két évtized múlva a házak száma 241, a lakosságé 1819, nyolc év elteltével pedig 2318 fő volt.

A XIX. század végén Csap épülni-szépülni kezdett. Az elbontott fatemplom helyébe a református hívek felépítették az új kőtemplomot, igaz ekkor még torony nélkül (1875, a torony 1902-ben készült el), beindul a gőzmalom (1886), tető alá kerül a zsinagóga (1886) s még ugyanebben az esztendőben elkészül a Tisza-híd.

Erőre kapott a reformáció során szinte teljesen megsemmisült katolikus közösség is. Helyi káplánsággá alakult, s az istentiszteletek kezdetben az iskola tantermével kapcsolatos kápolnában tartattak. 1890-ben vált újra plébániává, s 1903-ban felszentelték a ma is álló kőtemplomot, melynek egyik érdekessége, hogy oltárképét Windischgrätz Lajos herceg felesége, Dessewffy Valéria grófnő festette.

A századelőn megépül a fűtőház (neve onnan ered, hogy a mozdonyok javításán kívül elsősorban a lokomotívok kazánjainak felfűtésére szolgált), posta és a távírda létesül (1906), felépül két téglagyár (1910), az állomás épülete (1912), ugyanebben az évben a vasúti Tisza-híd, a kávéfeldolgozó (később dohányfeldolgozó) üzem (1914), a szálloda (ma a vámhivatal épületéül szolgál) stb.

1907-ben a község elemi iskolájában 3 tanító foglalkozott 204 gyerekkel. 1911-ben megnyílt az első könyvtár, melynek könyvállománya 300 kötetből állt, s 158 törzsolvasóval büszkélkedhetett.Csap lakosságának nagyobb része ekkor még mindig a földművelésből él, jelentős azok száma, akik halászattal foglalkoznak (a község címerében nem véletlenül ábrázolnak ekkor egy halászt a csónakjával, illetőleg a községháza körpecsétjén egy pontyot). Egyre többen vannak viszont, akik már az iparban vagy a vasúton dolgoznak. 1900-as adatok szerint 227 fő volt földműves vagy halász, 153 fő a vasúton, 113 a téglagyárakban, a kőolaj-feldolgozóban dolgozott, illetve kézművességgel foglalkozott. A községben ekkor 24 kereskedő volt.

Az 1920. július 4-i, Trianoni szerződéssel Kárpátalja nagy részét Csehszlovákiához csatolták. Az anyaországtól való elszakadás keserűségét csak némileg ellensúlyozta a fejlett cseh gazdaság élénkítő hatása. A 20-as években egy sor olyan kisvállalat létesült Csapon, melyek 5-30 alkalmazottat foglalkoztattak, kibővítették a vasúti csomópontot. Ezekben az esztendőkben az utcák jelentős többsége kőburkolatot kapott.

Fejlődésnek indult a társadalmi és szellemi élet is. Politikai szervezetek alakultak, különösen sok szimpatizánsa volt akkoriban Csapon a kommunista mozgalomnak (olyannyira, hogy a környékbeliek “vörös falu”-ként emlegették). 1924-ben amatőr színtársulat, férfi dalárda, női énekkör stb. működött a községben.

A 20-as évek végén, 30-as évek elején bekövetkezett gazdasági világválság az egyre inkább iparosodó Csapot sem kerülte el. A község lakosai megismerkedtek a sztrájk fogalmával. 1926-ban a bérek elmaradása miatt szüneteltették a munkát az iskola építkezésén dolgozók. A következő évben a két téglagyár munkásai kezdtek demonstrációba. 1932-ben ismét az iskola építésén dolgozó kőművesek kezdtek sztrájkba, akikhez aztán a Tisza-töltés felújítását végző földmunkások is csatlakoztak.

A 30-as évek második felében a vasúti munkahelyeken kívül a következő vállalatok működtek Csapon: a kőolaj-feldolgozó üzem, a dohányfeldolgozó, a Heisler-téglagyár, a gőzmalom, a villanytelep – ezekben több mint 50-50 ember dolgozott. Ezenkívül mintegy 100 fő űzött valamilyen kézműves-mesterséget, volt pl. 7 asztalos-, 6 szobafestő-, 4 lakatos-, 7 szabómester stb.

Ez időben a község tanügyét 1 állami rendszerű kisdedóvoda, 2 állami, 1 római katolikus népiskola, 1 községi iparos tanonciskola, 1 állami polgári és 1 községi gazdasági szakiskola látta el. Csap lakossága ekkor 3371 fő (ebből magyar 3236), a lakóházak száma 617 volt. Működött itt még egy körzeti közjegyzői iroda, bíróság, adóhivatal, csendőrposzt, távírda és telefon, bank, szálloda, két mozi, több cukrászda, étterem, cipő- és kalapszalon, könyvtár stb.Az 1938. november 2-i Első Bécsi Döntés értelmében Kárpátalja újraegyesült Magyarországgal. Mivel a csehek húzódoztak a nagyhatalmak döntésének végrehajtásától, Magyarország katonai erőkkel demonstrálta jogát a visszacsatolt területekhez. A magyar csapatok Királyhelmec irányából november 10-én vonultak be Csapra.

A második világháború eseményei 1944-ben már elérték a Kárpátokat. A németek úgyszólván Kárpátalja minden településéről visszavonultak és Csapnál építettek ki egy erős védelmi állást, mert mindenképpen meg akarták védeni ezt a fontos vasúti gócpontot, illetve a Tisza-hidakat. A szovjet csapatok tulajdonképpen harc nélkül vonultak be október 26-án és 27-én Munkácsra és Ungvárra. Ungvár felől azonban nem tudták megközelíteni Csapot, mert a németek felrobbantották a Latorca-hidat, a folyó őszi áradása pedig megakadályozta az átkelést. A 17. szovjet lövészhadtest Huszt-Nagyszőlős-Beregszász útvonalon érte el 1944. október 28-án Csap szélső házait, ami után nyomban el is küldték a győzelmi rádiógrammot a főhadiszállásra (azóta is ezt a napot jegyzi a történelem Kárpátalja és egyben Ukrajna teljes “felszabadításaként”). Egy heves ellentámadás azonban visszavonulásra kényszerítette a szovjeteket, akik a Latorcáig visszavonulva, az akkor még szabályozatlan folyó áradása nyomán keletkezett sárba ragadtak. Időközben a németek visszavonultak, s egy magyar hadtestet hagytak hátra Csap védelmére.

A községet végül, szakadatlan bombázások és heves utcai harcok után, november 23-án foglalták el a szovjetek.

Az ostromot nagyon megszenvedte a település. A lakóházaknak alig 30%-a maradt többé-kevésbé épen, romokban hevert az állomás, valamennyi pályaudvari vasúti építmény, a rakodó-pályaudvar, a vízmű s más középületek – így a református templom is, melyet a visszavonuló németek aláaknáztak és felrobbantottak; ugyanez lett volna a sorsa a katolikusnak is, azt azonban egy magyar katona, élete kockáztatásával s a gyújtózsinórok átvágásával az utolsó pillanatban megmentette.

A szovjethatalom felállításával még nem értek véget a csapiak szenvedései. A hatóságok parancsa értelmében begyűjtöttek és elhurcoltak minden olyan 18. életévét betöltött férfiembert, aki magyarnak vallotta magát. Közülük csak egyesek tértek haza a sztálini haláltáborokból.

A háború után hamarosan megkezdődött Csap újjáépítése, hisz a vasúti csomópont semmit sem vesztett jelentőségéből. Mindenekelőtt a fűtőházat és a vízművet kellett rendbe hozni. 1946-47 folyamán elkészült a Csap-Bátyu, majd fokozatosan a többi vonalnak keskenyről széles nyomtávúra történt átépítése. A vasúti csomópont teljes rekonstrukcióját 1959-re végezték el. 1948-ban végbement a föld kollektivizációja. A megalakított “Győzelem” kolhozba 83-man léptek be és 634 hektár földalappal indult. Két esztendő múlva a csapi Győzelem egyesült az ásványi Micsurin kolhozzal, végül mindazokat a földeket, melyek a település környékén voltak, az eszenyi Avangard kolhoz kapta meg.

1945-től újraindult magyar anyanyelvű általános iskolai oktatás, 1960-tól pedig középiskola működik.

1957-ben történt meg Csap várossá nyilvánítása. Folytatódott a gazdaság és a szellemi élet szovjet típusú fejlesztése. A teljesen újjáépült állomás és pályaudvar mellett további vasúti vállalatok kezdték meg működésüket: a kocsiszín, a forgózsámoly-cserélő részleg, a műszaki kocsivizsgáló részleg, a gépesített rakodórészleg stb. 1969-ben a város lakossága 6300 főt számlált.

1975-80 folyamán a vasúti csomópont már ötezer alkalmazottat foglalkoztatott. Ezenkívül az időközben korszerűsített téglagyár is 150-200 embernek adott munkalehetőséget. Ezekben az években épült meg az Ungvári Varroda csapi részlege.

A brezsnyevi éra utolsó éveiben megtorpant a város fejlődése, melyen a Gorbacsov által meghirdetett átépítés sem sokat lendített. 1989-ben a város lakossága 9600 fő volt, ebből magyar 3750 (!) 1989. május 26-án 414 taggal megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség városi alapszervezete. Még ugyanezen esztendő november 26-án a temetőben emlékművet avattak a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak.A 80-as évek elején Csap több mint 619 hektáron terült el. Lakossága 1981-ben 7200, ebből magyar 3960 volt. A város területén 11 vasúti vállalat, 6 kereskedelmi rendszer, 2 kórház, 2 középiskola (összesen 1400 tanulóval), 6 könyvtár (együttesen 124,3 ezer kötetnyi könyvállománnyal) – mindent együttvéve 62 szervezet és intézmény volt található. Átadták az új állomásépületet s még a Moszkvai Olimpia utórezgéseként modernizálták a sportpályát.

Az 1990-es évek elejének legjelentősebb eseménye Csap utcái jelentős részének leaszfaltozása volt. Az 1991-es rendszerváltozáskor a város lélekszáma meghaladta a 10 000 főt, melynek alig a fele volt magyar. A 2. sz. középiskolának ekkor 591 tanulója volt, akikkel 47 pedagógus foglalkozott. Sajnálatos módon a szuverén Ukrajna első öt éve alatt a város állami vállalatainak, ezáltal az általuk biztosított munkahelyek jelentős része leépült, s a legszámottevőbb építkezésként egy pénzügyi vállalat székházának átadását könyvelhetjük csak el. Megszűntek a könyvtárak, s a város művelődési központjául szolgáló Vasúti Klub bezárásával gyakorlatilag megszűnt a közművelődés.

A háború utáni időben a csapi reformátusok templom nélkül maradtak. Hogy istentiszteleteiket mégis méltó helyen tarthassák, a római katolikus közösség hozzájárult, hogy felváltva használják az utóbbiak templomát. Több mint ötven évnek kellett eltelnie, hogy végre újból a saját hitüknek megfelelő helyiségben dicsérhessék az Urat: az új református templomot a millecentenárium évében, a III. Református Világtalálkozó rendezvényei keretein belül szentelték fel.

Az ezredfordulón a különleges gazdasági övezet létesítésével, illetve az EU Ukrajnához közeledésével magyarázható beruházások révén némileg felélénkült a vasúti forgalom, új munkahelyek létesültek, ismét termelni kezdett például a külföldi kézbe került varroda, a közelben személygépkocsi-összeszerelő üzem létesült, megszépült a városközpont…

Csap tulajdonképpen nem büszkélkedhet említésre méltó nevezetességekkel. Két adottságát mégis ki kell emelnünk. Az egyik az, hogy innen vasúton Kárpátaljának szinte valamennyi érdekessége kényelmesen megközelíthető. A másik a környék halakban gazdag vízrendszere. A Latorca, annak ártéren belüli és kívüli holtágai, a közeli Csaronda- és Szernye-kanális élményekben gazdag hétvégéket tartogathat a horgászturizmus szerelmeseinek.

Készítette: Palkó István

A felhasznált irodalom jegyzéke:

История городов и сел Украинской ССР. В двадцати шести томах. – Киев, 1982.

История Великой Отечественной войны Советского Союза. 1941–1945. В 6-ти т. Т. 4. – Москва, 1962.

План экономического и социального развития г. Чоп на 1981-1985 гг. – Чопский горисполком, 1980 г.

Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye monographiája. I-III. – Ungvár, 1881-1882.

Magyarország vármegyéi. Szabolcs vármegye. – http://www.magyarmult.externet.hu/Varmegyek/ szabolcs.htm

Magyarország vármegyéi. Ung vármegye. – http://www.magyarmult.externet.hu/Varmegyek/ ung.htm

A Tisza folyó (vízrajza, szabályozása, árvizei, élete). – http://pc1.radnoti-szeged.sulinet.hu /tan/12/tan1233.htm

Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. – Budapest, 1947.

Botlik-Dupka: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. – Ungvár-Budapest, 1993.

Haraszty Sándor: Adalékok az ungi ref. egyházmenye történetéhez. – Nagykapos, 1931.

Horváth J.: Ung megye monograhiája. – Ungvár, 1872.

Ivaskovics-Palkó-Kohán-Szirohman: Kárpátaljai református templomok. – Ungvár-Beregszász, 2000.

Palkó-Ivaskovics-Tárczy-Kohán: Kárpátalja templomai. Római katolikus templomok. – Ungvár, 1997.

http://www.indavideo.hu/video/Tisza-forras_2010

Az idén a szokásos banda híján rokonlátogatóban (István fiammal és Dénes unokaöcsémmel) tiszteltük meg a Tisza forrását, hogy jelenlétünkkel is emeljük a hely színvonalát. (A fotók mind nagy formátumúak, úgyhogy egér jobb gomb katt, kép megjelenítése és nagyíthatók)

Az idei túrát nagyban megkönnyítette Bíró András kőrösmezői (jaszinyai) pedagógus, avatott túraszervező és -vezető, akinek közreműködésével ezúttal a gyaloglandó táv harmadát UAZ terepjáróval tettük meg - kicsit borsos áron (100 hrn/autó/3 fős csapat = uszkve 2500 ft), de megérte. Andris tevékenységéről bővebben itt olvashatunk: http://karpat-tur.neobase.hu

Miután kiszálltunk a hullámvasútnak is beillő járgányból, már nyugodtabb technikával (lábon) lehettünk tekintettel a feltűnően egyre keskenyedő Tiszára, amelynek vizét az utolsó 15 kilométeres szakaszon zavartalanul ittuk (mivelhogy nem volt zavaros).

Az első éjszakát sikerült ugynabban az elhagyatott seablaka-seajtaja turistaházban tölteni, ahol két éve is meghúztuk magunkat. A kemény padlón enyhített az óvatosságból magunkal vitt gumimatrac, az éji hidegen meg az, hogy ajtó és ablak is volt az aránylag tiszta szobán. (Jöttek ugyan terepszínbe meg öltönyre vetkőzött atyafiak megtudni, mit keresünk ott, de használt a sajtóigazolvány, különben muszáj lett volna vodkát adni nekik.)

A "vendégház" mellett találtunk egy magyar millenniumi emlékkövet, amely egy meglehetősen csapzott facsoport kellős közepén árválkodik, ezzel a felirattal: 896 - 1896 EMLÉK FACSOPORT.

A táj továbbra is felülmúlhatatlan. A két évvel ezelőtti túrához képest csak egy helyen kellett átugranunk (!!!!) a Tiszát, mert egyik halódó hídja megadta magát az elemeknek (béke poraira). Szintén vászonra kívánkozna azon buszos és teherautós turisták arckifejezése, akik ilyen helyeken a hajukba és bármibe kapaszkodva igyekezték túlélni - veszetten imádkozva, keresztet hányva (ki milyen vallású), miközben majdnem kiestek a himbálózó járművek ablakain - a kirándulás apróbb örömeit.

Sűrű lihegések közepette értük el a fontos helymeghatározó pontnak is számító táblát, ahonnan már csupán 600 méterre és mindeközben 165 méterrel van alacsonyabban, mint a Tisza forrása. De az ilyen információk 1000 méteres tengerszint fölötti magasságban merőben megtéveszőek...

 Szóval, innen még egy olyan tüdőt próbáló kapaszkodó vezet a végcélhoz, hogy az ember fia-lánya végén örül, ha legalább hápogni tud.

Felérve elsőként a felújított Forrással találja szembe magát a túrázó, no meg persze úgy 20-30 pihent turistával, akik már kedélyesen kortyolnak a Tiszából és más, palackozott italokból, mellette jóízűen falatozva persze. Többük már elfelejtette, hogy jómaga is nemrég küzdötte fel ide magát, s csodálkozva pillant a frissen jött fuldoklóra. Viszont idefent már előkerül a térerő is, így az első dolog felhívni az aggódó rokonságot, hogy minden a legnagyobb rendben.

Dénes unokaöcsém és István fiam éppen a Tisza elrekesztésével szórakozik, ami odafent általános népi színjáték:

A forrás fölötti fennsíkon videót készítettem és áfonyát ettem. Előbbi később, utóbbi most:

 Miután kigyönyörködtük és -pihentük magunkat, ideje volt iszkolni, mert a környéken csúgya, dörgős felhők gyülekeztek (végül nem lett zápor). A visszaút pont olyan volt, mint az ide vezető, csak éppen fordítva, úgyhogy erre nem pocsékolok szavakat, jöjjön inkább még néhány fotó.

 Kislak áll a kis Tisza mentében...

 Fekete Tisza

Hosszú az út, és a vándor megpihen.

Szőrén üli (nem öli!) meg a lovát a jó hucul ember.

Kora reggel a Fekete Tisza völgyében.

A Tisza, amikor már alig két méter széles.

Kilátók a Tisza-forrás fölötti hegytetőről (István fiam és Dénes unokaöcsém).

És végül két kép arról, mitől is fekete a Fekete Tisza:

A helyszín: Ukrajna, Kárpátalja, rahói járás, Feketisza (Csorna Tisza) falu (a híd után).

Ennyi.

Mivel a Tisza-stage-hez vezető harmadik-negyedik leggyakoribb keresőkifejezés továbbra is az ukrán vonatok indulására vonatkozik, ezúton igyekszem kisegíteni az érdeklődőket azon vonatokról, amelyek Csap állomáson haladnak keresztül, avagy onnan indulnak. Tehát:

Menetrend Csap vasútállomásról
(Az időpontok kijevi idő szerint szerepelnek, azaz budapesti idő + 1 óra)

KÁRPÁTALJÁN KÖZLEKEDŐ HELYI ÉRDEKŰ SZEMÉLYVONATOK:
Ungvárra indul:
01:30
06:08
06:44 /Edelweis – helyjegyes/
07:52
10:06
13:34

14:27
15:06 /Edelweis – helyjegyes/
17:08
18:52
Munkácsra indul:
05:56
08:08
09:13
12:42
17:52
19:54
21:08
(A Beregszász, Királyháza, Huszt, Técső vagy Szlatina irányába tartó csatlakozások Bátyu állomástól homályba vesznek, mert szinte naponta változnak. Arrafelé egyszerűbb az ungvári vagy a munkácsi autóbusz-pályaudvarokról buszokkal utazni.)

Országos és nemzetközi vonatok (Lviv = Lemberg):
Sz.        Járat                       Indulás (kijevi idő!)
601        Lviv-Szlatina            03:46
15/16     Moszkva-Ungvár       04:03
631        Vinnyica-Ungvár       04:08 /időszaki/
16         Ungvár-Moszkva        04:18
            Csap-Tiszaágcsernyő

            -Pozsony                  05:10
15          Moszkva-Budapest    05:40

830        Ungvár-Lviv              05:54    /helyjegyes/
99          Kijev-Ungvár            07:19
             Csap-Záhony           08:32

126        Csap-Moszkva          10:01
81          Kijev-Ungvár            10:24

            Csap-Záhony           10:35
13          Harkov-Ungvár         11:30
107        Odessza-Ungvár       12:34
             Csap-Záhony            14:17
100        Ungvár-Kijev             15:37
208        Kijev-Ungvár             16:02
82          Ungvár-Kijev             16:43

            Csap-Záhony            17:40

            Csap-Tiszaágcsernyő 18:20
526        Csap-Kijev                18:44 /időszaki/
108        Ungvár-Odessza        19:06
8           Csap-Kijev                20:20

632        Ungvár-Vinnyica        20:49

829        Lviv-Ungvár              21:00    /helyjegyes/

14         Ungvár-Harkov           21:54

             Csap-Záhony            22:30

602        Szlatina-Lviv            23:10

(A helyjegyes és a helyi nemzetközi /Csap-Záhony, Csap-Tiszaágcsernyő/ vonatokon kívül gyakorlatilag mind hálókocsis – nyitott /platzkart/ vagy zárt fülkés /kupés/. Az egy- vagy kétjegyű számmal jelzett szerelvények gyorsvonatok, míg a három számjegyűek személyvonatok, azaz gyakrabban megállnak.)
      Kellemes kalandozást!

A Csapi Vasútállomás tudakozójának telefonszáma külföldről: 0038 0312 71-14-29 (előfordul, hogy magyarul is tudnak...)

Sajnos, csak egy demo-verzióval sikerült vágnom, ezért nem tökéletes. De azért élvezzétek kellő tisztelettel!

Tervezett útvonal:

Valamilyen járművel Rahótól Luhi faluig (narancs vonal), onnan a forrásig (a műholdképen dél van szemben), keresztül egy gerincen - az ukrán-román államhatár (sárga vonal) mentén -, majd a Scsaul patak völgyében leereszkedés Tiszabogdányig (zöld vonal). Onnan járművel Rahóig, majd haza.

A térkép a "Kép megjelenítése" funkcióval (egér jobb gomb, stb.) kinagyítható.

A Google Earth alapján a gyalogos szakasz összhossza (vízszintesen!) kb. 34 kilométer. Plusz a hepék és hupák...

Találtam egy nagyfelbontású, orosz térképrészletet a bejárandó útvonallal. Ezt is nagyban adom közre, úgyhogy felnagyítható. Tudjátok: egér jobb gomb, "Kép megjelenítése", nagyítós plusz izé, stb.

Előrebocsátom, hogy amatőr, ám annál elvetemültebb társaságunk ezúttal nem járt teljes sikerrel: számtalan sérülés és az ellenséges időjárás miatt nem sikerült konkrétan megtalálnunk a Fehér-Tisza forrását, holott csak méterekre jártunk tőle...

Egy kis töri: A Tisza fehér ágának forrásvidékét még a helyiek is kétféleképpen azonosítják. Egyesek a Hoverla patakot tartják az eredetnek, míg mások az Asztag (Szih, Sztog)-csúcs lábához vezető ágra esküsznek.

A szegedi székhelyű Geo-Environ Környezetvédő Egyesület, amely több mint egy évtizede munkálkodik és ismerkedik a Felső-Tisza forrásvidékével, egy expedíció keretében 1999-ben feltárta fel a  Fehér-Tisza addig ismeretlen forrását, amelyet 2000-ben egy ukrán-magyar nyelvű táblával láttak el.

Az akkor elhelyezett tábla azóta eltűnt. Azt az idén júliusban a szegediek a szolnoki Gördögök SE kis csapatával együttműködve újtották fel. Az alábbi képek őket dicsérik:

A mi augusztusi expedíciónk során -sajnos - csak megközelítenünk sikerült a forrást (az okokról a részletesebb beszámolómban írok majd).

Addig is közzéteszem a Végső Tibor barátunk által készített legsikerültebb fotónkat, ami a forrás közelében, mintegy 1600 méteres tengerszint feletti magasságból készült a felhőkbe öltözött Máramarosi-havasok egy szeletéről:

Indula mandula!

Ezúttal szokásos társaságunk egy hölgyeménnyel is kiegészült. Így a társaság általam sajátosan összerakott összképe így fest:

Balról jobbra: Lúfiú (Badó Gyuri, aki anyakönyvileg Gyula - legnagyobb meglepetésünkre); Palkó István (én, aki később sokkal sántábban); Palkó Gyula (tesóm, aki szeret integetni); Kótis Andrea (aki nem tudja még, mire vállalkozott); Möszi (aki Mészár Zoltán, és még mindig villanybuheráló); valamint odamontírozva, de nem ekkora nagyképűen: vitéz Végső Tibor, aki továbbra is a medveriasztó kategóriában indul.

Sajnos, elfelejtettünk titkos mentorunkról, a rahói Popovics Péterről fotót készíteni, de ő volt, aki útba igazított alaposan. Így aztán elindultunk, és ilyeneket láttunk s tapasztaltunk (minden fotó kellemesen kinagyítható, ha az egér jobb gombjával kettyintünk egyet, aztán a  "Kép megjelenítésé"-t választjuk, majd kattintunk a nagyítóval - de ezt többször nem mondom el):

Reggel a Fehér-Tisza völgyében, körülbelül 5 kilométerre a "Luzsanszki" ásványvizéről híres Luhi falu határától.

Hajnali Tisza-kép.

Alkalmi pihenő (akkor még az árnyék esett jól, nem az eső...)

A Fehér-Tisza - amikor még kellemesen szétterül.

Kis emberek a Máramarosi-havasok hatalmas fái-hegyei között...

Egy vadászles, ami kellemes árnyékot vetett. Ehhez két történet is társul:

Az egyik, hogy ezt nemrég állították itt fel az elszaporodott farkaspopuláció ritkítására. Telenként döglött borjúkat helyeznek el a környékén, s a vadászok odafentről puffantják le a fölös ordasokat.

A másik, hogy ennek tövében léptem rosszul, aminek következtében kiugrott a bal térdem a helyéről, s a továbbiakban csak fogcsikorgató fájdalmak közepette tudtam megtenni minden egyes lépést - körülbelül 10 kilométeren át, míg végre sikerült helyreilleszteni a lábamat.

Na, innen aztán folyt. köv. majd feljebb.

Mitől fehér?????

Egyszerűen nem állom meg, hogy ne tisztázzam: rájöttünk, mitől fehér a Fehér-Tisza. Mivel mészkőhegyek között ered, egy-egy hevesebb esőzéskor fehér meszessé válik a vize. Nyilvánvaló szemléltetése e jelenségnek a Hoverla (Hóvár)-patak és a Fehér-Tisza összefolyása Luhi (Laposmező) faluban.

A fotó alapján mindenki találja ki, melyik a Hoverla, s melyik a Fehér-Tisza. A nyertesek között kisorsoljuk magunkat...

 Emlékeztetőül: mitől fekete a Fekete-Tisza - az fekete, vulkáni kőzetek között csobog.

Hogy lehet odajutni?

Nos, mi Ungvárról menetrend-szerinti busszal utaztunk Rahóig. Ott Popovics Péter, az Európa Hotel igazgatója - ráadásul szakavatott helyi túravezető - egy kisbuszt biztosított számunkra (természetesen megfelelő anyagi térítés ellenében), amellyel először Tiszabogdányig mentünk, ahol engedélyt kellett kérnünk a helyi határőrsön.

Ez két doboz festékbe került. Nem vicc!! Bár először mi is azt hittük, hogy virágnyelven beszél a hadnagy, és két üveg vodkát vettünk. De nem!!! Az őrsön éppen tatarozásra készültek, és valóban két doboz olajfesték kellett nekik...

Nos, ezután továbbutaztunk Luhi, azaz Laposmező felé, ahol a Hoverla és a Fehér-Tisza összefolyásánál jobbra fordultunk. Később áthaladtunk a helyi erdészet sorompóján, amihez szintén engedély kellett volna, avagy ugyanezt meg lehet úszni némi pénzösszeggel. Mi valamiért ingyen úsztuk meg. A busz elvitt minket még egy-két kilométert, s olyan helyen szálltunk ki, ahol balkézre, a hegy tövében hamisítatlan, enyhén szénsavas, igazi Luzsanszki ásványvíz fakad!

FIGYELMEZTETÉS!!!!!

A Fehér-Tisza forrása nem a forgalomban lévő térképeken feltüntetett helyen, azaz az Asztag (Sztih)-csúcs tövében van! A szegedi geológusok által 1999-2000-ben behatárolt forrás attól nyugatabbra, a Holló- (Kurbuly-) csúcs felé eső részen található. A mellékelt térképrészleten a zöld kocka közepén. A hozzá vezető utat, ami inkább egy pásztorösvény, pirossal jelöljük.

Na, innen aztán majd folyt. köv. feljebb.

A hosszú menetelés

Lássuk, milyen erőfeszítésbe kerül, hogy az ember megcsodálja a Fehér-Tisza völgyének látványosságait. Hátizsákjaink súlya 20-25 kilogramm volt. Az út köves, esős és sáros. Sőt, folyton emelkedő. Sokkal nehezebb a Fekete-Tisza forrásához vezető útnál.

Viszont szép. De erről később... Előbb a menetelés:

Pihi egy príma ivóvizet adó forrásnál.

Aztán további menetelés....

Aztán váratlanul az útunkba került egy milliomosoknak való hotel. Itt jólesett a pihi, ráadásul sör és kávé mellett. Rosszul esett ellenben a 175 hrivnyás számla. Sőt, az eső is ekkor eredt el, s kisebb megszakításokkal az elkövetkező két napban jól esett. Mi azért folytattuk az utat...

Időről időre, persze, meg kellett állnunk pihenni - főleg az én rettenetesen fájó térdem miatt, amit még mindig nem tudtam kiegyenesíteni.

Megváltás volt, amikor kora délután tábort vertünk egy megnyugtató helyen, ami kiválónak bizonyult az éjjeli vihar során, mert a kiválasztott völgy-beugró kelet-nyugat iránya folytán remek védelmet adott a déli viharos szél ellen. Ráadásul másnap reggelre a térdemet is helyre tudtam végre illeszteni. Bár a további utat is csak súlyos gyógyszerekkel tudtam megtenni. Sőt, ekkorra már Möszinek és Lúfiúnak is bedagadt a térde. 

Sánták menetelése, he-he...

Hogy miket láttunk közben, azt majd folyt.köv.

MOST JÖN A JAVA!

Mit láttunk?

Miközben lépdeltünk a Fehér-Tisza mentén haladó úton...:

Láttunk: hangulatosan szép völgyeket, hívogató erdei utacskákkal:

Varázslatos hajnalokat:

Vízesést:

Amiben akár pancsikolni is lehet, ha valaki bírja a 12-fokos vizet:

 Égig érő fákat:

Sarkunkban settenkedő sűrű, sötét sss... esőfelhőt:

Ha kisütött a nap - festményre illő fényárny-játékot:

Ha útközben megszomjaztunk, friss, üdítő ivóvíznek valót, egyenesen a Fehér-Tiszából:

Egy keresztet a forráshoz vezető ösvény tövében:

A Holló- (Kurbuly- vagy Korbuly-) csúcsnál eredő patakot - mellette vezet fel az út a Fehér-Tisza forrásához, ami ezúttal nekünk, fájóslábú, hátizsákos turisták számára járhatatlannak bizonyult: 

Amikor Tibi és Lúfiú hihetetlen nehézségek között megmászta az esőtől csúszós-csatakos - közel félkilométeres - meredeket, egészen az erdőhatárig jutottak:

Ahol rengeteg volt az áfonya:

De aztán megérkezett egy felhő, ami beborította az Ukrajnát Romániától elválasztó hegygerincet:

Ennek ellenére megtalálták a fontos útjelzőnek számító villámsújtotta fát:

Ahonnan eljutottak egy erecskéhez, amiről csak utólag derült ki, hogy nem más, mint a Fehér-Tisza eredete:

Ha még pár tucat métert feljebb másznak, eljutnak a sűrű páfrányosban megbúvó forráshoz. De a kisebb-nagyobb szünetekkel permetező sűrű eső és a sár ebben megakadályozta őket.

A visszaúton, Luhi (Laposmező) község felső határában még találtunk egy magyar feliratú  -  "Isten Dicsőségére Emeltette Luh-i gör. k. hitközsség. 1911" - görög-katolikus keresztet:

A hazaúton eljutottunk még Hoverla (Hóvár) községbe is, ahol jellegzetes mai hucul házakat sikerült lencsevégre kapnunk:

Az ötödik napon - hazaérve - igazán jólesett a jól megérdemelt söröcske:

És bár az indulás előtt már megint mindenki efféle élménytől óvott:

... medvét az idén sem láttunk.

Vége. (De nem egészen, mert jön még egy videós összefoglaló is.)

Mivel a blogom adminfelületén a keresőkifejezések között már több ízben láttam, hogy számos látogatóm a vonatok indulását feszegető kutakodása során jutott el a Tisza-Stage-re, főleg Ungvár-Krím illetve Ungvár-Odessza vonatkozásban, ezen a helyen elhelyezek egy linket, amelyen át az Ukrán Vasút weboldalára, ott is a menetrend-keresőre lehet jutni.

MENETREND CSAP ÁLLOMÁS TEKINTETÉBEN feljebb, a Vonatok indulása Ukrajnában 2. című bejegyzésben!!!!

A vasutas weboldal - sajnos - csak ukrán vagy orosz nyelvű szolgáltatást nyújt. Én ezúttal az orosz változat hozzáférhetőségét kínálom fel.

Használjátok egészséggel!

www.uz.gov.ua/

Találtam még egy weboldalt, ahol a távolsági gyors- és személyvonatok érkezési, indulási, valamint a célpontra való megérkezési idejéről lehet tájékozódni Csap állomás tekintetében:

www.poezda.uz.ua/rozklad/20115/

De ha valaki így sem találja meg a neki kellő vonatot, adok egy ötletet: így is lehet túrára utazni! 

Hozzáfűzés: Egyik látogatóm azzal keresett meg, hogy tudjam meg az ukrán hálókocsikat illető szabályokat és szokásokat.

Ennek kapcsán ismertetem az általam megtudottakat:

Ezúton üzenem minden vendégemnek, hogy idén augusztusban a Fehér Tisza valamelyik forrásához tervezünk túrát. A wellness-extrém menet várhatóan augusztus 3-án veszi kezdetét...

Beszámolót majd - remélem - utána közlünk.

Addig is - akit érdekel - elolvashatjátok legelső csónaktúránkat, amelyet még 2005-ben tettünk meg a Latorcán:

http://docs.google.com/View?id=dd5c5kvt_2g24c6kvw

Megint megünnepeltették velünk itt, Csapon - a Tiszától északra - a Győzelem Napját.

Volt ott gulyáságyú:

Ingyen mérték, így aztán az ügyesebbje akár háromszor is beállhatott a sorba.

A programot direkt nem fordítom le, mert így az igazi a bukéja...

De voltak ám szép lányok is. Íme egy apró csokor:

És nézték is őket sokan...  

... Mert volt értelme:

És most jöjjön habnak a tortára egy zseniális veterántánc, miután egy öreghölgy nem bírta visszatartani magát a győzelem varázsának (illetve valszeg további néhány vodkának a) hatása alatt:

A városkám neve: Csap. És nem Csop, ahogyan a magyarországi vasúti tájékoztatók közlik.

Madártávlatból így néz ki:

Délről a Tisza határolja (minden XXI. századi tévhit ellenére: még mindig szögesdrót határkerítés választ el bennünket a folyótól, illetve Magyarországtól), északról a Latorca. Nevének eredete is valahonnan innen eredhet: egyfajta csapként ékelődik a település a két folyó közé - ezen a ponton került a két vízfolyás a legközelebb egymáshoz -, illetve egykoron alighanem itt egyfajta átcsapolódás jött létre áradások idején a Latorca és a Tisza között...

Eleink egy földsáncot emeltek itt, ami a két folyó között húzódott, és erődítményként szolgált a kelet felől özönlő tatárokkal szemben. Nem sok sikerrel...

„Fapados” barangolás a Tisza forrásán is túlra

(A fényképes beszámolóval az egész alulról kezdődik, mert ez egy blog! Az meg olyan, hogy alul van az eleje...)
     Azt mondom, nyaralás – azt mondod: Krím, Balaton, Odessza, Hajdúszoboszló? Én azt mondom: Kárpátok. Itt van, a „szánkban”, s olcsó is, különösen, ha amolyan mezítlábas – korszerűbb szóval: fapados – turistaként vágunk neki, hogy szépségeit élvezhessük.
     

Öttagú társaságunk a Latorca és a Tisza gumicsónakos meghódítása után 2008-ban úgy döntött, egy kiadós gyalogtúra keretében szemléli meg a Kárpátok sokat emlegetett szépségeit. Míg kijevi, moszkvai kocaturisták dollárezreket költenek arra, hogy egy-egy hegyvidéki üdülőben szállást kapjanak, nekünk, kárpátaljaiaknak bőven elegendő egy hátizsák, s némi busz- vagy vonatjegy.

Útvonalunk: Kőrösmező (Jaszinya), onnan gyalog a Fekete Tisza forrásáig, majd az Aklos- (ukránul Okola-) hágón át Királymezőre (Uszty-Csornára).

Felszerelés. A legszükségesebb felszerelésként még télen vettük meg (amikor nincs szezonja): a legolcsóbb könnyűszerkezetes sátrat 120 hrivnyáért, illetve a szintén legegyszerűbb hálózsákokat – 100 hrivnyáért darabját. A hátizsákokat csapatunk  egy része barátoktól kölcsönözte. Derékaljnak a turistaboltokban kínált 40 hrivnyás termomatrac helyett a háztartási boltban szereztünk be hőszigetelő borítást, 7,50 hrivnyáért méterét.

Ami az étkezést illeti, Magyarországról rendeltünk fejenként 6-6 doboz készétel-konzervet (babgulyástól székelykáposztáig) 260-350 ft/db. áron, korábbi tapasztalataink szerint ugyanis az ukrán gyártmányokat a magyar ember gyomra nehezen veszi be, legfeljebb csak a füstölthús-konzervet (tusonkát). Körítésnek csapi Székely-féle házikenyeret (5 napig is eláll!) és burgonyapüré-port vittünk magunkkal. Kellett még egészségügyi felszerelés, egy elsősegély-dobozt, kiegészítve görcsoldókkal, gyomorpanaszokra való tablettákkal antiallergénekkel és helyi érzéstelenítővel – az egészből a 6 nap alatt szerencsére csak pár labdacs Alocholra és Festalra, meg némi szódabikarbónára volt szükség.

Túránk első napja tulajdonképpen az utazással telt. Ungvárról menetrendszerinti autóbusszal kb. 50 hrivnyáért utaztunk Kőrösmezőig. Ott egy hangulatos Kolibában ebédeltünk: pelmenyi, kenyér, féldeci, sör – fejenként 15 hrn. Ugyanitt felszerelkeztünk egy-egy flakon ásványvízzel (1,75 hrn), majd felkanyarítottuk 25-30 kilós hátizsákjainkat, s nekivágtunk Feketetisza (Csorna Tisza) falu felé, némileg rogyadozó lábakkal, mert a jót is szokni kell.

A két község között egy gyümölcsszállító furgon vett fel minket, amivel eljutottunk Feketetisza túlsó végéig, ahol egy kerítésen nagy betűkkel áll: „A FORRÁSIG 17,5 KM”. 20 hrivnyát adtunk a sofőrnek. Innen már nem messze volt a természetvédelmi terület bejárati kapuja, melynek zordon őre bejegyzett minket valami füzetbe, s mondta, hogy nem szabad tüzet rakni. Neki nem adtunk semmit.

Egy kilométernyi gyaloglás után kimerülten rogytunk le az alig öt méter széles, fürgén szaladó Tisza partján, jót ittunk meglepően lágy és finom vizéből és tüzet raktunk. Összeütöttünk valami vacsorát, majd mivel indulás előtt minden második szembejövő a medvéktől óvott minket, váltott őrséget állítottunk. Így kiderült, hogy az éjszakai égbolt milyen csodás, hogy a hajnali levegő alig +3 fokos, s hogy valamikor a sötétség leple alatt egy vaddisznó járt a táborunk közelében: reggel megtaláltuk a nyomát. Medvét nem láttunk.

Másnap kialakult a megfelelő menettempó, amely mellett kellőképpen tudtuk csodálni a fenyvesekkel borított hegyeket, illetve a hol apró köveken surrogó, hol vulkanikus sziklák közt zúgó, hol pedig méteres zuhogókkal tagolt, s egyre keskenyülő Tiszát. Délután egy kisebb zápor épp ott lepett meg bennünket, ahol a térkép egy elhagyatott pisztrángtelepet jelzett. Kétszintes faház állt az út mentén: egy kerékpáros ember azt mondta, valaha úttörőtábor volt. Se ablaka, se ajtaja, s ami van, az is bedeszkázva. Egy létrával mégis sikerült feljutnunk a magasföldszinti teraszra, s egy még padlózott szobában elvackoltuk magunkat. Egész éjjel esett. Medvét most sem láttunk.

A harmadik napon következett a „csúcstámadás”, azaz a fő cél: a Fekete Tisza  forrásának elérése. Konzervreggeli után változóan felhős-napos időben vágtunk neki az egyre meredekebb emelkedőnek. Itt már megszaporodtak a tájékoztató táblák: vigyázzunk az erdőre, a halakra, a medvékre (?!) Csak azt nem találtuk kiírva, merre is van a Tisza forrása. Már-már azt gondoltuk, hogy eltévedtünk, mikor több, teherautóból busszá alakított, turistákat szállító járgány előzött meg bennünket. Ebből tudtuk, hogy jó úton járunk.

A cél közelében rá kellett jönnünk, hogy a turistaútvonalakat is feltüntető magyar térképen hibásan jelölték be a forráshoz vezető ösvényeket. Jókora szerpentint kellett megmásznunk, mire végre megpillantottunk egy útjelző táblát, amely szerint Kőrösmező 22 km-re, a forrás 600 m-re van, mi pedig éppen 1100 méter magasan lihegünk. Ugyan, mi az a 600 méter?! Az elkerülte a figyelmünket, hogy ez a táv még 165 méter magasságkülönbséget is magában foglal. Súlyos hátizsákjainkkal úgy festettünk, mint a csigák, akik magukkal cipelik házukat. Körülbelül ugyanolyan gyorsan is másztunk. A 600 métert egy teljes óra alatt tettük meg. De megérte!

Végre ott álltunk a forrásnál, 1265 méter magasan a tengerszint felett, plusz kilenc fokban, miközben odahaza a család 25-öt mért. 50 méterrel feljebb, a fennsík peremén egy népes magyarországi-kárpátaljai csoport éppen bográcsost próbált főzni a jeges szélben. Miután kellően áldoztunk a fotózás kötelezettségeinek, s mintegy 10 percig ittuk a kőteknőbe gyufaszál-véknyan csurgó Tiszát, boldogan vágtunk neki a lejtőnek. Negyedóra alatt lent voltunk.

Egy gyors konzervebéd után rátértünk túránk második szakaszára. Az Aklos-hágóig vezető kb. 2-3 kilométeres út egy ideig még emelkedett, majd az odafent belakatolva árválkodó vadászházon túl végre már lejteni kezdett. Megkerestük az első patakot, elindultunk mellette, s csakhamar rátaláltunk a térképen jelzett egykori kisvasút nyomaira: a térdig-derékig érő fű között néha látszott egy-két talpfa vagy sínszeg. Tökéletesen érintetlen, csodálatosan szép, égigérő ősfenyvesek tövében haladtunk. A Hlagyin patak meredek hegyoldalak között fut. A 30-40 méteres fenyők tövében törpéknek éreztük magunkat.

A szemerkélő eső rövidesen sűrű záporrá fajult. Hamar magunkra kapkodtuk az esőköpenyeket, mégis alaposan átáztunk. Már alaposan benne jártunk a délutánban, ezért egy alkalmas helyen tábort vertünk és szárazat öltöttünk. Az eső csak annyira hagyott alább, hogy pár perc alatt megszedhettünk egy kosár gyönyörű vargányát (vagy tinórut?) ,s  tarhonyával és füstölt hússal egy kiadós vacsorát rittyentettünk. Egész éjjel zuhogott. Kb. 1100 méteren voltunk. A sátorban 12, kint 4 fokot mértünk. Medvét nem láttunk.

Negyedik nap, miután délig szárítkoztunk a napon, folytattuk az utat a Hlagyin (Hladin) mentén. Továbbra is érintetlen természet vett bennünket körül. A patakban sebes pisztrángok villogtak, fejünk fölött sólyom vijjogott. Olykor egy-egy siketfajd is az utunkba került. Az előző napi eső miatt olykor bokáig süppedtünk a sárba, de oda se neki. A táj kilométereken át lenyűgöző volt. Ezért ért mellbevágásként, amikor – körülbelül a Turbat és a Hlagyin  (Hladin) összefolyásánál – brutális erdőirtásba botlottunk. Szombat dél lévén senki sem volt a gépeknél. A keskeny vadcsapást, melyen haladtunk, legyalult, munkagépek által feltört, sáros út váltotta fel. Innen kezdve a túrából szimpla menetelés lett. Egy, az erdő szélén álló, elhagyatott faház mellett láttunk két viperát, a kalandok sora ezzel azonban véget is ért. Még éjszakáztunk egyet a Turbati Erdészet vendég- és irodaházának szomszédságában - ahol medvéket hallottunk a közelben -, s reggelre már a térerő is előkerült.

Az ötödik nap, ocsmányul lekopaszított hegyoldalak között gyalogolva, kora délután értük el Lopuhovot, az Kiránymezőt megelőző első települést. Itt egy a helyi falatozóban költöttük el késői ebédünket (sült krumpli fasírozottal, salátával, féldecivel, sörrel – 14(!) hrn.), majd egy teherautó platóján (10 hrn.-ért) bezötyögtünk Kiránymezőre, ahol az egyik turistatelep területén fejenként 5 hrivnyáért letáboroztunk, s ott töltöttük az utolsó éjszakát.

A hazaút onnan busszal és vonaton egyenként fejenként 16 hrivnyába került .

Medvét egy szálat sem láttunk… Szerencsénkre.
 

Tiszaforrás túra 2008 c. klipünk az indavideón is szerepel, ezen az elérhetőségen:

http://www.indavideo.hu/video/Tiszaforras_tura_2008

Az, hogy ide kikerülhetett, elsősörben BDK-Piréznek köszönhető, aki elnavigált a videóbeágyazás rejtelmei között.

A videó hangtalan, s a minősége is hagy némi kívánnivalót, de A MIENK!

Ezen a blogon szeretném bemutatni azon fotókat zsákszámra, amiket 2008 júliusában késztettünk egy hátizsákos-sátoros gyalogtúra során a rahói járási Kőrösmező (Jaszinya) és a técsői Uszty-Csorna (Királymező) közötti 60-80 kilométeres (utóbbi táv a hegymeneteket is tartalmazza) útvonalon, amit hat nap alatt gyűrtünk le - kényelmesen.

A Tisza "fekete" ága ilyen fekete vulkáni kőzetek között fut kilométereken át Körösmező felett. Innen kapta "Fekete" nevét.

Hogy a Fehér Tisza nevének mi az eredete, csak 2010-ben derül ki, amikor személyesen tapasztaljuk meg a forrását.

Nem ismerem ennek a fekete vulkáni kőzetnek a nevét, de remélem, lesz olyan látogató, aki felhomályosítja a nagyérdeműt.

A gyalogtúránk közben számos arcát láttuk az egyre keskenyedő Tiszának, amit viszont alaposan kihagynak azok, akik Körösmezőtől (Jaszinyától) teherautó hátán teszik meg az utat a forrás "lábáig".

Hoppá, ha már itt tartunk: e fotók társszerzője - Végső Tibi - megkért, hogy névileg is mutassam be a halált megvető társaság tagjait. Nos, itt van három delikvens az ötből. Balról jobbra: Badó Gyuri (Lúfiú - aki arról híres, hogy táborozáskor a kellő serkentő menyiség elfogyasztása után hosszan képes mesélni, s kedvenc története a Fehérlófia. Szerencsés esetben már a sztori felénél rajtaütésszerűen elalszik, s akkor mindannyian nyugodhatunk), Végső Tibi (ő illdomosan amúgy már vitéz Weghschew, mert tavaj a Mátyás templomban nagyatyai jogon vitézzé ütötték - vagy verték? - az 56-osok. 120 kiló és csupa izom. Mindenekelőtt önvédelemből: a medvetámadások ellen vittük magunkkal...), Palkó Gyula (aki civilben a tesóm és fizikus, viszont mostanában tehervonatokat terelget Vlagyivosztoktól Madridig).

Folytatás: folyt. köv.

Az eddigi történések szerint tehát már túl vagyunk az első éjszakán, amit kb. fél kilométerre költöttünk el az erdészeti díszkapun történt átvonulásunktól.

Lássunk néhány Tisza-képet, amiben senki olyan nem részesül, aki Kőrösmezőtől busszá alakítot teherautó hátán teszi meg az utat a forrás lábáig.

 Ki a Tisza vizét issza... Ezen a szakaszon bizonyosan nem kell vízlágyító. A Tisza vize egészen a forrásig kristálytiszta és ízletes.

Aznap reggel (2008. július első fele) +6 fok volt, éjjel +3-at mértünk talajszinten. S még nem voltunk 1000 méteren.

Hajnal a Fekete Tisza völgyében.

Valahol ettől a ponttól maradtak el mellőlünk a lombos fák: elértük a fenyvest.

Persze, a Tisza medre mentén még sokáig kísértek minket a mogyoróbokrok és a tölgyek.

Jaszinyától a forrásig vezető úton több szépen kiépített pihenőhely állt rendelkezésre. Rendszerint jéghideg vizű források mellett, melyektől jól berekedtünk.

A Tisza völgye.

Így gazdagszik a folyó.

Ez is a Tisza...

A fotó jobb szélén e sorok nagyon fáradt rovója. A rögtönzött bográcsban éppen krumlipor és konzervtusonka (füstölt hús) rotyog.

Körülbelül 25-30 kilót nyomott a hátunkon cipelt alkotmány. Mégis inkább a kézi szatyor zavart a leginkább.

 Kőrösmezőtől úgy 15 kilométerre egy elhagyatott és lelakatolt menedékházat találtunk. A lakat nem tartott sokáig, úgyhogy második éjjelre ott vertünk tanyát. A padlója meglehetősen kemény volt. (Ha megtalálom, hogyan kell ide videjót is feltölteni, akkor az is lesz...)

Ráadásul esett is. Úgyhogy éppen jól is jött a váratlan biztonság.

 Vacsora a sötétben. A bogrács lobogó vízében melegítettük meg a jóféle magyar babgulyás-konzerveket. Jobb szélen dohányozva Mészár Zoli is feltűnt, akit eddig még nem mutattam be. (Tehát: a Möszi közel félévszázados működése során volt már mozdonyvezető, csibeneveldei villanyszerelő, hasonló elfoglaltságban alkalmazott egy 200 nőt foglalkoztató varrodában, majd pék, aztán ő tökéletlenítette a pesti /budai/ Mammut II-ben a világítást, ma meg újra Csapon villanyszerel, mindannyiunk rémületére...)

A továbbiakban: folyt.köv.

(Az első két részt valahol alant keressétek, mert nem tudom őket ide felülre rakni...)

A harmadik napon jutottunk fel a forráshoz. A Fekete Tisza hivatalos forrása 1265 méter magasan van. Onnan úgy 50 méterrel feljebb van egy szép fennsík, ahol pihenőhely is ki van alakítva tűzrakóhellyel, viszont ahol állandó jelleggel jeges szél fúj. A csodálatos körpanoráma miatt okvetlenül érdemes felmenni. Magyar vonatkozású emlékjelet is találni odafenn....

Hajnal a menedékháznál, a főzőhely emékeivel...

Az egyik legfinomabb forrás - a menedékház közelében.

Ez itt szintén a Tisza. Éppen keresztülfolyik az "úttesten". (A kép bal felső sarkában egy kisebb hegycsuszamlás nyomai látszanak.)

Ki vidáman, ki a tüdejét kiköpve menetel...

Ez egy nagyon fontos tabella. Az egyik irányban azt mutatja, hogy Jaszinyától (Kőrösmezőtől) eddig 22 km-t gyalogoltunk, másrészt tájékoztat, hogy a Tisza forrása 600 méterre lelhető. Ne tessék bedőlni: az a 600 méter még további 160 méter magasságban is van! (Jobbról a második: kecses személyem, nyakamban az összes hozzávalómmal - térkép, óra, iránytű.)

Állítólag már ide látszik a forrás. De még 150 métert kell felfelé vonszolódni.

Néhányunknak közben az is eszébe jutott, hogy lepakol és nem megy tovább. Most már én is tudom, hogyan lehet visszafordulni 50 méterrel a Mount Everest csúcsa alól... Nem is a fizikai fáradtság volt a domináns, hanem a levegő hiánya. Végül is magasabban jártunk, mint a Kékestető.

Célközelben...

S íme a Fekete Tisza forrása. Hosszú percekig ittuk, addig nem tudni, mi folyt odalenn, a Tisza medrében...

Külön kiemelendő információként közlöm, hogy idefenn VAN TÉRERŐ! (Mert mivel továbbmentünk során két napra teljesen elfelejthettük a mobiltelefonok létezését - de erről később.)

A továbbiakban: folyt.köv.

Még kalandozzunk kicsit a forrás körül.

Tisza Lajos emléktáblája a forrás felett kb. 50 méterre lelhető meg.

A Tisza Lajos táblától pár méternyire pazar áfonyást találtunk.

Kilátás a fennsíkról.

Még egy búcsúpillantás a forrásra...

Lefelé már könnyebb volt.

Itt egy rövid konzervebéd után le is zártuk a túránk első szakaszát. Innen olyan úton folytattuk útunkat, ahol a madár sem jár: Aklos-hágó, majd onnan egy patakot követve egészen Királymezőig.

El ne menjetek, mert még jön majd a folytatás!

A továbbiakban: folyt.köv.

Szóval, röviddel dél után nekivágtunk az ismeretlennek. A forrásig ugyanis tulajdonképpen kijelölt út vezetett, jelzőoszlopokkal, időnként útjelző táblákkal, s kissé (legalábbis a számunkra) távol egymástól - pihenőhelyekkel. Utóbbiak nagyjából így néznek ki:

  Van ilyenből kisebb-nagyobb. Csakhogy a forrástól nyugatra, már jól eltűnnek. Mi ugyanis a Tisza-forrástól nem indultunk ám vissza Kőrösmező felé, hanem folytattuk az utat Királymező (Uszty-Csorna) irányába, a hegyek közt. A Tisza völgyét a Királymező felé vezető völgylánctól egy 1240 méter magas átkelő, az Aklos (ukránul: Okola)-hágó választja el. Addig tart a nyomokban meglévő köves út.

Egy vadászház a hágón. Turistáknak figyelmeztetés: alaposan le van lakatolva, szállásra tehát alkalmatlan. Az előtérben egy családot látunk, akik a nyár végéig éppen valamelyik polyánára költöznek fel, a jószághoz.

 A hágó után már a técsői járásban jártunk. Az út már csak egy sáros keréknyom volt, sőt az általunk választott völgyben egy ilyen vadcsapássá vált. Ahol menetelünk, egykor erdei vasút szaladt. Mi már csak néhány földben hagyott talpfát és sínszeget találtunk. A táj viszont csodálatos: valóságos égigérő ősfenyvesek közt bandukoltunk.

Ez a kis patakocska kísért minket hol balról, hol jobbról. A neve Hladin, s nem is hinnénk, hogy nagy esőzések alkalmával úgy megduzzad, hogy embereket képes elsodorni, mint ahogy azt tette a kirándulásunk után két héttel. Akkor egy fiatalember holttestét csak 15 kilométerrel lejjebb találták meg.

Viszont nem tartott soká ez az idilli környezet: egyszer csak a nyakunkba szakadt az eső. Bár felvettük az esőköpenyt, a rajtunk lévő ruha körörtelenül elázott. Egy alkalmas helyen letáboroztunk hát, és megpró-báltunk kiszáradni. Szerencsére egy idő múlva abbamaradt a csepergés, s még gombá-szásra is kedvünk szottyant. És sikerrel! Tibi Lúfiúval (a ki-kicsoda az első részekben van) negyedóra alatt egy ötszemélyes vacsorára valót szedett, sőt reggelre is maradt egy kis nyárson sülthöz.

A továbbiakban: folyt.köv.

Leírom a bográcsos hegyi túragomba című fogásunk elkésztési módját: Szalonnát pirítunk hagymával, a végén kevés paprikával. Megpirítjuk benne a feldarabolt gombát, majd belezúdítunk egy félkilós füstölthús-konzervet (Tusonkát). Összerottyantjuk, felöntjük egyliternyi vízzel, hozzáadagolunk egy doboznyi (elvileg 8 személynek elegendő) krumplipüré-port, sűrűsödésig kavarjuk, majd nekivetjük magunkat. Éhesebb csapattársaink kenyérrel ették.

Az utolsó mozzanatot már a sátorban cselekedtük, mert odakint megint zuhogni kezdett. Jóllakás után pizsamába bújtunk (az összes ruhánkat felvettük), begubóztunk a hákózsákokba és az egész éjszakát átaludtuk... volna, ha nincs ott az a patak.

Az egész túránk valamilyen vízfolyás mellett vezetett, így bizton mondhatom: aki csörgedező patakról beszél, az hazudik, lop, csal és festi magát! A patak ZÚG! Különösen éjjel. Mint egy bekapcsolva hagyott tv-készülék, amiben már véget ért az adás. Rettenetesen idegesítő.

Reggelre elállt az eső...

Megkezdjük a szárítkozást:

Rendkívül lassan száradt a holmink. A levegő párás volt, s bár az ég derült, abba a szűk völgybe, amelyben haladtunk, csak délelőtt 10 óra után sütött be a nap: lévén dél-észak irányú.

Tüzet raktunk, és szalonna vagy saslik helyett zoknikat és sportcipőket kezdtünk pirítani. E zoknikat hazatérve aztán ki is kellett dobnunk, mert ez a füstölt-szag örökre bennük ragadt.

Délig szárít-koztunk, mert a túra közben a száraz holmi életbevágóan fontos.

Miután a szükséges ruházatokat száraznak ítéltük, folytattuk az utat, amely mellett hébe-hóba ilyen elhagyatott épületcsoportokat láttunk. Táborozásra alkalmatlanok, mert valószínűleg vagy kígyó- vagy patkánytanyák.

A Hladin patak egyre bővízűbb lesz. Itt plédául a víz másfél méter magasságból zuhog alá.

Egy másik, kisebb vízesés. Az időjárás remek volt. A vidék gyönyörű és érintetlen. Ám egy kanyar után váratlan kép fogadott:

A hegyoldalba utat robbantottak, hogy a járművek könnyebben eljussanak az új erdőirtásokhoz: BEÉRTÜNK A CIVILIZÁCIÓBA.

Az emberokozta sebhely környékén csatlakozott a "mi" völgyünkhöz a Turbat patak völgye. Innen a túra már inkább menetelés volt - most már a Turbat mentén.

A továbbiakban: folyt.köv.

A lassacskán folyócskává hízó Turbat mentén vezető út hátralévő része a legkegyetlenebb tarvágások, a rablógazdálkodáson alapuló erdőgazdaság fogásainak tanulmányozásával kelt. Persze, tehetik: Kárpátalja ezen eldugott völgyébe sosem jutnak el az állami ellenőrök, így a Turbati Erdőgazdaság azt művel (művel?), amit akar.

Lecsupaszított hegy. Az eső és a szél szemmel láthatóan mossa le a termőtalajt a tarvágás helyén. Itt talán fű sem fog már teremni...

Persze, azért talál ezen a szakaszon is szépséget az ember, ha akar. Kérdés, hogy meddig marad érintetlen ez az eldugott kis szurdok?

Ezt az elhagyatott házikót Kígyós-háznak neveztük el. Kiszemeltük volna soros táborhelyül, csakhogy gyors egymásutánban két sütkérező viperát is láttunk a környéken. Akkor úgy döntöttünk, hogy a házban töltjük az éjszakát. Ám a padlásszobába lépve kiderült, hogy mégis lakott: bevetett ágy, a fogason ruhák, a polcon élelem. Ezért továbbáltunk.

Ezt a fotót csak azért teszem ki, hogy illusztráljam: a törpök élete azért mégsem mindig móka és kacagás: azokat a termetes hátizsákokat minden induláskor fel kellett ám venni...

Körülbelül 5 kilométerre a kígyós helytől, a Turbati Erdészet vendégházának szomszédságában találtunk végre alkalmas táborhelyet. Itt néhány helyi erdésszel is megismerkedtünk, akik finom rókagombával járultak hozzá a vacsoránkhoz. Ők mondták el, hogy a mellettünk lévő hegyen lévő poljánán, bizony, medvék tizedelik a nyájakat.

S hajnalban ezek közül a fák közül medvék marakodásának a hangját hallottuk. Reggel az erdészek megerősítették a hallomásunkat: néhány száz méterrel feljebb ők is látták a nyomokat.

A Lopuhovig tartó hátralévó úton elsősorban a menetelésre összpontosítottunk: még ezen a napon el akartunk jutni Királymezőre (Uszty-Csornára). Lopuhovban végre egy kiadósat söröztünk, s egy helyi kifőzdében civilizáltan jól is laktunk. Azután egy teherautót sikerrel lestopolva (a németmakrai pópa vezette) még sötétedés előtt megérkeztünk úticélunkhoz, ahol egy turistatelep területén táboroztunk le utoljára.

Táborunk Királymezőn. A szemetet természetesen elégettük magunk után.

Egy rettenetes éjszakai vihart követően varázslatos hajnalra virradtunk.

Hajnali benyomások Királymezőn:

Innen közel másfélórás buszozással jutottunk el Técsőre, majd onnan vonattal haza.

S újra itthon!

A továbbiakban: vége.